„Olyan ez a srác, akár egy szellem. Sehol sincs, mégis mindenütt ott van”
„A barátaim szerint a tűzzel játszom, és előbb-utóbb meg fogom égetni magam. De nem érdekel.”
„A barátaim szerint a tűzzel játszom, és előbb-utóbb meg fogom égetni magam. De nem érdekel.”
„Meghallja valaki a segélykiáltásokat? Félek, már csak egymásnak mondjuk, szavaljuk, írjuk »a Színmű« nekrológjait.”
Íme, az egyik kedvenc gimnáziumi tanárunk számvetése arról, hogyan is sikerült ezt a karantént teljesíteni…
„Elképesztően fontos lenne, hogy a gyerekek és a felnőttek is mindig felelősséget vállaljanak a tetteikért. De nem szankciókra van szükség, hanem következményekre. Lehetőségre, hogy ezekből tanuljon minden érintett. Önmagában a büntetés csak egy újabb »erőszakcselekmény« – ami nem megakadályozni fogja az erőszakos eseteket, hanem tovább feszíti a húrt.” Dr. Gyurkó Szilvi elemzése:
„A más még mindig sokkal jobb, mint a semmi” – a gyerekek közösségbe engedéséről, a felemás tanévzáróról, arról, hogy a karantén milyen hatással volt a gyerekekre, Pásztory Dóri Orvos-Tóth Noémivel beszélgetett.
A szülő tanár, a tanár szülő, a feleltetés és a dolgozat nem működik, és semmi nem ott zajlik, ahol kellene neki. Túlélni pedig csak együtt, csapatban lehet. Egy tanár (aki közben maga is szülő) véleménye a karanténiskoláról:
„Nem hisznek nekünk, mert férfiak, és nem élték át, vagy mert nők, és nekik nem fájt annyira a hasuk, mint nekünk. Vagy – és ami talán a legszomorúbb – megszokták, hogy normális megtagadni a diákoktól a méltóságukat.”
„Sokkal több dolog, eredmény született egypár nap, egy hét alatt, mint hosszú évek során. A tanároknak együttműködniük kell, tudást megosztani, lépést tartani, találkozni a gyerekekkel más formában. Közösségek alakulnak, ami az oktatásban, bárki bárhogy gondolja is, az egyik legfontosabb dolog” – így látja a digitális oktatást egy hét után egy pedagógus, aki szülő is.
Nálatok hogyan zajlottak az első távoktatással töltött napok?
„Ne engedjünk senkit kisétálni, aki azt mondja, meg akarok halni.”