Szépen zártuk a múlt hetet: a diplomás nő szitokszó lett, a feminista régóta az, a backstage-ben szexelő rajongólány pedig sose lesz más, mint egy kis ribanc, akit meg kell nevelni.

Benkő Fruzsi egy év hallgatás után (melynek okait megtaláljátok a cikkben) visszatért, hogy elmesélje, hogyan alakulnak a dolgaik az InDaHouse-nál, milyen terveket szőttek annak érdekében, hogy minél több hátrányos helyzetű gyerek kapjon lehetőséget a tanulásra, és azon keresztül arra, hogy semmiképp ne veszítsék el a reményt a jövőjüket illetően – ami a kutatások szerint jellemzően már hatodikos korukban megtörténik.

Egy új telefonos csalás során a szélhámosok akár milliókkal is megkárosíthatják a gyanútlan embereket, akiket a bankjuk nevében hívnak fel, mondván, gyanús utalásokat észleltek a számlájukon. De miért dőlünk be az ilyen átveréseknek? Krajnyik Cintia dr. Bánki György pszichiáterrel beszélgetett.

Munkaerő „toborzás” átveréssel, küzdelem a fagyhalállal már az odaúton, kényszermunka a semmi közepén, ahonnan még szökni sem lehetett hova, éhezés, betegségek. Szerzőnk nagypapájának személyes emlékei a II. világháború végén indult szovjet hadifogságról.

„Ha támogatjuk egymást, közösségben a leggyengébb is erős lesz”

Nagy port kavart az Állami Számvevőszék oldalán publikált elemzés, amely azt taglalta, hogy a nők túlreprezentáltsága a felsőoktatásban csökkentheti a gyerekvállalási kedvet. A kezdeti vérnyomás-emelkedés után Szabó Anna Eszter vett egy nagy levegőt, félretette az újságcikkeket, és megpróbálta higgadtan elemezni a tanulmányt.

„Sok hasonló sorsú gyereket ismerek, nem csak Bagról, innen-onnan az életemből. Azt tapasztalom, hogy ők maguk sohasem érzik nehéznek vagy másénál nehezebbnek az életet. Nekik ez a természetes, ők ezt csinálják végig, pedig ez a környezet szinte konzerválja a kilátástalanságot.”

„Mielőtt a nyilvánosság elé léptem, különféle helyekről sokan tanácsolták, hogy változtassam meg a nevem, és tűnjek el az ismeretlenségben. Azt mondták, hogy másként esélyem sem lesz normális életre. De miféle élet az, amelyben az ember a saját arcát nem mutathatja meg, nem láthatja a családját, és a nevét meg kell tagadnia? Miféle élet lenne ez, éppen egy olyan ember számára, mint én, aki fogsága egész ideje alatt azért harcolt, hogy ne veszítse el önmagát?” – Úgy tűnik, Natascha Kampusch rettenetes traumáinak feldolgozásával akar – és tud – példát mutatni.