Szívszorító olvasni, hány, de hány alkalommal képes felállni valaki a betegségből, kezd neki újra és újra az életnek, a reménynek, hogy aztán kiderüljön, a kór még mindig ott pusztít a szervezetében.
Ribizliszezon, nyár, összeérő vagy majdnem összeérő női kör. Halál, és a fontos kérdések, amik maradnak utána. Nyolc évvel utána is.
„Milyen harmincasként megözvegyülni? Szürreális. Mások ilyenkor mennek férjhez vagy tervezgetik a gyerekvállalást. A barátnőim izgatottan jártak babamozira, meg menyasszonyi ruhát próbálni, én a hagyatéki eljárást intéztem, meg az özvegyi nyugdíjat és az árvaellátást.”
„Együtt legyőzünk mindent, legyűrjük ezt az utat is… felváltva vezetnénk, ha itt lehetne, és csak mondaná, én meg nem félnék a dudáló kamionoktól…” Szentesi rendhagyó útinaplója Olaszországból:
„Vannak helyzetek, amiket túlélhetetlennek gondolunk egészen addig, amíg túl nem éljük őket. Valójában sokkal több szörnyűséget kibírunk, mint gondolnánk.” Elolvastuk Angela Murinai: Mikor feltámad a szél című kötetét.
Vajon lehet egy tizenhat éves lány sebeit tizenegy év múltán gyógyítani?
Fotók, üzenetek, közösségimédia-profilok és bejegyzések – ez marad utánunk a virtuális térben a halálunk után. De mit tudnak ezzel kezdeni az örököseink, akár technikailag, akár lelkileg?
Nem kell hazudni a gyászolónak.
„Nagyon nehéz kívülállóként a gyászt kezelni. Ha pedig valaki a gyermekét veszíti el, az nemcsak a közvetlen családnak, de mindenki másnak is egy lelkileg rettentően megterhelő hír. És bizony a gyászoló családok nagyon különbözően reagálnak.” Vajon eléggé odafigyelünk rájuk? Kellő empátiával kezeljük a környezetünkben azokat, akiket hatalmas veszteség ért? Erről tanakodik a rákban elhunyt kislány, Izus anyukája.
Két testvér, akiknek – bár ugyanazok a traumáik, a megküzdési stratégiáik merőben különböznek. Így lesz végül, hogy az egyik kénytelen a bátyja hamvaival a hátizsákjában végigsétálni a városon, meglátogatva a közös életük különböző helyszíneit, hogy végső búcsút vegyen a földi világtól.