Míg a XX. század elején aggastyánnak számított egy 30 éves, ma még szinte gyerek, aki élete harmadánál jár. A magyarok átlagos élettartama a 2023-as adatok szerint nők esetében 79,5 év, férfiak esetében 73,3 év – és ezzel egyébként hátul kullogunk az EU országaihoz képest –, de az sem ritka, hogy valaki megéli a 80, 90, akár 100 éves kort is. A kérdés azonban nem a mennyiség, hanem a minőség.
Ha egyszerre vagy pánikbeteg (vagy legalábbis szorongó) és zene-, valamint társaságkedvelő ember, az életed az ambivalenciák körül forog. Míg az egyik éned 0–24 pörögne, beutazná a világot, és fejvesztve stage-divingolna a nagyszínpad közönségében, a másik énednek létszükséglete a nyugalom, a csend és a kiszámíthatóság – a kettő összehangolása pedig időnként felér azzal a mutatvánnyal, mint amikor Philippe Petit kötélen sétált át az ikertornyok között.
Ha a bajbajutottak mentésére tetted fel az életed, sok dolgot újradefiniálsz. Mást jelent majd számodra a veszély, mást jelent a halandóság, mást jelent a krízis, de mást az idő és a család fogalma is. Bodó László jól tudja ezt, hiszen munkájához ugyanúgy hozzátartozik a Balatonban eltűnt fürdőzők felderítése, mint a török földrengés áldozatainak kimenekítése.
Az elmúlt 10 év kalandjai sok dologra megtanítottak: rugalmasabbá tették a komfortzónám határait, segítettek a perspektívaváltásban és az alkalmazkodásban, és arra is rámutattak, hogy bőven van még hova fejlődnöm – például a memóriámat és a megfelelési kényszeremet illetően. Elsőre nem hittem volna, hogy mindkettőn az útinapló segít majd.
Kevés dologban vagyok vonalas, de az utazás ilyen. Mivel a bakancslistám hosszú, az élet meg rövid, ha lehetőségem adódik útra kelni, általában új helyeket keresek fel. Általában. Van azonban egy-két kivétel – főként egy –, amire ez a szabály nem érvényes, ami újra és újra magához hív valamiért: ez pedig Ausztria.