Vannak olyan évek, amikor annyi minden történik, mint máskor egy évtized alatt. Na, Simon Mártonnak valószínűleg ilyen 2024: kislánya született, kiadót alapított, könyvfordításon dolgozik, és épp most jelenik meg az ötödik kötete is, a Hideg pizza, ráadásul idén töltötte be 40. életévét, ami akarva-akaratlanul számvetésre késztette.
Bár rengeteg egyéni és lelki tényező játszik közre abban, hogy hány évesnek érezzük magunkat, egy friss kutatás rámutatott: az öregedés nem feltétlenül lineáris folyamat.
Azt mondják, az első év a legnehezebb. Az ünnepek, az évfordulók, a jeles napok először, nélkülük. Ám ahogy haladok előre a nagyszüleim gyászolásában, egyre egyértelműbben látom: valójában nincsenek törvényszerűségek, egyértelmű támpontok ebben a folyamatban. Ahányan vagyunk, annyi módon éljük meg az elengedést és a búcsút, annyi módon keresünk kapaszkodót a régi emlékekben.
Olaszországban láttam először a tengert. És noha kisgyerekként még nem fogtam fel, mit is jelent ez, mai fejjel elképesztően hálás vagyok a családomnak. És nemcsak azért, mert ez az élmény egy életre megalapozta a sós víz és az olasz kultúra iránti rajongásomat, de azért is, mert azóta tudom: sajnos rengeteg embernek nem adatik meg az utazás lehetősége.
Vajon milyen Rasovszky Kristóf, amikor épp nem az olimpiára készül? Milyen gondolatok kavarognak a fejében, amikor a startkőhöz állva az egyik legjobb barátja az ellenfele? Mit érez, amikor szembejön vele Noah Lyles, vagy amikor szembesül azzal, hogy egy ponton abba kell majd hagyni az élsportot?