„Már megint olyan szentimentális vagyok, mint egy pincében sorvadozó elrabolt várkisasszony. […] Strauss-walzerok, holdfény, Gabi, tánc! Hajajj! Ebből nem lehet megélni. Se a walzerokból, holdfényből, és Gabiból pláne nem. Kénytelen leszek valami praktikus-romantikus állás után nézni.” A bakfis Kucses Évike írta ezt egykor a naplójába. A kislányt pár évvel később Janikovszky Éva néven zárták szívükbe az olvasók.
Vannak emberek, akik csak egy-egy pici szakaszon kísérik az életünket. És vannak, akik, mint egy búvópatak, más és más alakban, de örökké velünk vannak, ha ez nem is mindig nyilvánvaló vagy kellemes másoknak.
Miért menekül folyton? Miért nem akar elköteleződni? Miért nem mutatja ki az érzéseit? Lehet, hogy szerelemfóbiás? És ha igen, akkor reménytelen a kapcsolatunk?
„Nagyon hiszek a pozitív megerősítés erejében! Sajnos Magyarországon nincs meg ennek a kultúrája úgy, mint, mondjuk, az angolszász országokban. Talán banálisnak tűnik mondogatni, hogy »fantasztikus munkát végzel«, »remek, hogy a feladatot mindig időre elvégzed«, de tapasztalataim szerint az apró dicséretek is szárnyakat adnak a kollégáknak.”
Vajon Hofi ma mit üzenne?