Kurucz Adrienn

„A férjemnek nem erőssége a másokkal való törődés” – olvasom egy középkorú nő szavait a The Guardian tanácsadó rovatában. A levél írója a félelmeit osztja meg a világgal: attól tart, ha megbetegszik, magára marad. A sablonos válasz, amit kap, nem hiszem, hogy megnyugtatna bárkit, aki hasonló gondolatokkal küzd. De maga a levél, a témafelvetés nagyon fontos: nincs ember, aki élete bizonyos pontján vagy pontjain ne viaskodna efféle démonokkal.

Leveszed a cipődet az ajtóban, mielőtt belépsz mások otthonába? Vagy megkérdezed, mit szeretne a házigazda – és titkon reménykedsz, hogy azt mondja, hagyd csak? Mi a helyzet, ha hozzád jönnek látogatók? Egy hétköznapi helyzet, amely mindig indulatokat kavar, ha szóba kerül. Újraolvasó.

Major Beatrix jelenleg 150 embert vezet. Habitusánál fogva a „főnök” szót biztosan nem használná magára – a demokratikus értékekben hisz. Hogyan lehet összetartani egy ekkora csapatot? Miért öröm számára, ha a kollégái ötkor haza tudnak menni? És miért jelent neki olyan sokat, hogy a munkájával emberek életek javításához járulhat hozzá?

A nők a változókor beköszönte után még évtizedeket élnek, aminek a kutatók szerint az lehet az evolúciós oka, hogy fontos szerepük van utódaik: gyerekeik, unokáik túlélésében. Nem vitás, óriási támaszt jelenthetnek a család minden tagja számára, azonban ez nem jelenti azt, hogy ez a szerep mindegyiküknek testhezálló és örömteli.