„Nem tudjuk, mi lesz holnap, és arról sincs fogalmunk, hogy két-három hét múlva mi fog történni, hol leszünk, mi jöhet még? A számok, amiket hallunk, borzasztóak. Számok egy olyan relációban, ahol az egy is túl sok.” Angliában élő ápolónő szerzőnk igaz meséje arról, hogy ő miből merít erőt ezekben a napokban.

„Újragondolva, tudatosan fel kellett építenem a home office-os napjaimat, új napi rutint, új szabályokat kialakítani, és elfogadni, hogy hosszabb időre kell berendezkednem. És elhitetni magammal, hogy nem maradok le semmiről, ha nem ülök 0-24-ben a laptopom előtt a munka miatt, és nem követem percről-percre az aktuális híreket.”

A koronavírus-helyzet a művészek mellett sok-sok olyan embert is sújtott, aki a háttérben dolgozik a mi felhőtlen szórakozásunkért. Nekik most gyakorlatilag megszűnt a megélhetésük. És ez még csak a kezdet. Mi lesz velük? És lesznek még vajon idén koncertek, fesztiválok?

Kolléganőnk a járvány idejére hazament a szüleihez. Ha szorongós is a hangulat sok szempontból, legalább együtt van azokkal, akiket a legjobban szeret.

Amikor arra számítottál, nemsokára megveszed a kisbaba érkezéséhez szükséges holmikat, majd beüt a krach… és elkezded a lakás fiókjait méregetni: vajon melyikben lesz el majd a ded két-három hónapos koráig?

A kezdő anyák legnagyobb mumusa valójában nem az átvirrasztott éjszakák sora, az elszigeteltség vagy a folyamatos gondoskodás, hanem ami mindezek teljesítése kapcsán állandóan megkérdőjelezi az alkalmasságukat: az anyaverseny. Te hogyan védted ki?

Na, milyen otthonról dolgozni két gyerekekkel???

„Az, ahogy a kezdet és a vég hat rád, csak a tiéd. Nincs jó és rossz, erkölcsös és erkölcstelen, értékes és olcsó, elegáns és bunkó gyász. Gyász van. A tiéd, az övé, az enyém.” DTK megbocsát. Másoknak… és magának is.