Edith Eva Eger szerint a remény teszi lehetővé számunkra, hogy a múlt helyett a jelenben éljünk. De honnan ered a reményre való képességünk? És hogyan őrizzük meg azt a legkilátástalanabb helyzetekben is?
„Miért nem bíznak a szülők a gyerekeikben jobban? Miért nem bízzák a játék irányítását a szakemberekre? És miért üvöltenek így a lelátóról?”
„Az erdő az egyetlen hely, ami képes kizökkenteni önmagamból. A hely, ahol az összes feszültséget, szorongást el tudom engedni: a gondjaim temetője. Minden lépésnél hátrahagyok egyet. Nem búcsúzunk, de tudom, mikor távoznak belőlem – onnantól könnyebb a léptem.”
Egy gyerekkorában molesztált nő, két gyerek, majdnem hét év szoptatás. Anna Eszter lezárt egy fejezetet, és megírta nektek.
A felnőtté válás sohasem könnyű folyamat, főleg, ha párhuzamos a szülők szétválásával. Íme, egy fiatal felnőtt vallomása, akinek épp válnak a szülei:
„Sokszor azzal is nehéz szembe nézni, hogy bántottak minket, hogy kiszolgáltatottak voltunk a tanárainkkal, nevelőinkkel vagy az edzőinkkel szemben. Ez a gondolat ugyanis automatikusan beindítja a bántalmazáskor is megtapasztalt szégyenérzetet és megalázottságot, amitől szeretnénk szabadulni. Ezért inkább az mondjuk: »szükséges volt a fegyelem, különben nem lennénk megnevelve, nem tartanék itt, nem lennék sikeres.«” Olvassátok el Kerekes Anna írását, nagyon fontos kérdéseket boncolgat!
„Furcsa, hogy nem vagy itt. Aggódom, mi lehet veled. Nem tudok enni, a munkámra koncentrálni, pihenni. Muszáj újra rádírnom, jól vagy-e. Tíz perce nem válaszolsz, biztos valami baj van. Mit tegyek?” – Állj meg, és gondold végig, miért kelt benned ilyen erős félelmeket a másik távolléte.
Gabi ajándékozott magának pár nap egyedüllétet, amire sok éve nem volt példa. Mi történik egy háromgyerekes, rengeteget dolgozó nővel, ha kicsit kivonul a világból? Íme: