A kegyetlen törvény célja az volt, hogy megakadályozzák a „rossz minőségű utódok születését”.

Van, hogy a szerettünktől nem a halál választ el (először), hanem a szellemi leépülése. És ilyenkor a temérdek gond mellett a lelkiismeret-furdalással is szembe kell néznünk, amiért időnként haragszunk a betegre, pontosabban arra a valakire, akivé a betegség tette. Kolozsi László megrendítő írása:

A cél és az irány ugyanaz, az út lehet más – Fedor Anna elméleti biológus kötetében egy olyan sokszínű alvástréninget mutat be, ami segít a gyerek és a szülő személyiségéhez szabva megtalálni a megfelelő megoldást:

Kurucz Adrienn múlt héten Közép-Szlovákiában barangolt, és nagyon lelkesen tért haza. Ajánlójában kevésbé ismert, ám annál nagyszerűbb programlehetőségeket is említ:

Tóth Flóra annak járt utána, milyen hatással van az emberre, ha idősebb testvére(i) vannak, illetve ő hogyan befolyásolja a nővér(ek)/báty(ák) személyiségfejlődését:

Oké, a szomszéd kertje mindig zöldebb, de miért muszáj, hogy még a nyara is izgalmasabb legyen, mint a miénk? Nyáry Luca bemutatja nektek a vakációirigység jelenségét, és azt is, hogyan küzd ellene.

Idilli jelenetek, sok nevetés, igazi tábori hangulat, mégis ott lappang a kimondatlan kérdés: lehet, hogy ez volt az utolsó?

Bár a hüllőagy létezését évtizedek óta cáfolják az evolúciós idegtudósok, a fogalom mégis állandóan felbukkan pop-pszichológiai írásokban, de még lélektani tankönyvekben is. Hogyan terjedt el ez a téves nézet, és mi a baj vele?