Dobó Katáról mindenkinek van véleménye. Sokan beskatulyázták őt, pedig ha vennék a fáradságot, és a felszín mögé néznének, láthatnák, hogy Kata mennyire emberi. A WMN olvasóinak megmutatta azt az arcát, amit csak kevesen ismernek.

„Nem hiszem el... Te ILYEN vékony is tudsz lenni?!" – teszi föl a kérdést kamaszgyereked egy régi fényképed láttán. Te meg menten a föld alá süllyedsz bánatodban, és vacsora helyett nekiindulsz kutyát sétáltatni. Még szerencse, hogy az embernek kutyasétáltatás közben támadnak a legjobb ötletei. És emlékei.

Kérésetekre Dóri összeírta kedvenc mesekönyveiket. Azokat, amelyeket nemcsak Barnabás szeret, hanem a szülők is szórakoztatónak tartanak. Ami, lássuk be, nem utolsó szempont egy gyereknél, aki ezerötszázszor képes meghallgatni ugyanazt a történetet. Meséljetek ti is ezekből... vagy másból. Mindegy, csak meséljetek!

Este van. Vacsora elfogyasztva, szennyes edény elmosva, mosás kiteregetve, holnapi meló előkészítve. Bor kitölt, láb feltesz, kanapéra leül. Minden állatira tökéletes! És akkor... kiderül, hogy a gyereknek nincs kész a házi feladata. Isten hozott a Balkezes Anyukák Klubjában! Hogy mi az? Hát ez:

A kilók páncélként tapadnak rád. Mindent elfednek. Legalábbis úgy érzed (a kegyelmi pillanatokban), hogy a problémáidat is betakarja a zsír. De tévedsz. Akkor is, amikor megeszel háromnegyed kiló gumicukrot... és a kórházban kötsz ki. Ha magadra ismersz egy-egy mondatban, ne csodálkozz! Mi is.

„Néha elviselhetetlenül szenvedek a gondolattól, hogy ezt az egészet én örökítettem a fiamra." Talán ez az autizmussal élő anyuka legkeményebb mondata. Talán az, amikor arról beszél, hogy mi játszódik le a fejében, amikor „túlpörög". De lehet, hogy egy harmadik. Kemény, igaz, megrendítő és mégis valahol nagyon szép történet.

Hallottatok már a káposztás tészta és a kutya legendájáról? Szentesi Éva sem biztos benne, hogy úgy volt az, ahogy az édesapja ijesztgette... de már a gondolatát sem szeretjük. Bezzeg a jó öreg cvekedlit! Ti hogy eszitek: cukorral vagy cukor nélkül?

Mikor lett a boldogság mindenek felett álló érték? Tényleg „lassan jobban félünk a boldogtalanságtól mint a betegségtől", ahogy szerzőnk írja? Hogyan váltunk mindannyian a boldogságkultusz rabjaivá, és miért tesszük rabbá a gyerekeinket is?