Sírni csak a lányoknak szabad? Miért is? – teszi fel a kérdést Nádudvari Péter, aki úgy véli, az érzelmek felvállalása cseppet sem férfiatlan. Sőt.

Hogyan lehet úgy bemutatni a sajtóban a szegénységet, hogy ne olcsó hatásvadászat legyen a cél, hogy ne katasztrófaturista legyen az olvasó, és ami a legfontosabb: a szereplők emberi méltósága se sérüljön? Az Esély Labor Egyesület 8. alkalommal díjazta azokat az újságírókat, akiknek sikerült megoldani ezt a nem könnyű feladatot. És az idei díjazottak között idén is van WMN-es alkotó: Iliás-Nagy Katalin!

Gyakran hallom, hogy a lehető legrosszabb időszakban költöztem Magyarországra, mert mostanra már a fizetések és az élelmiszerárak is kedvezőbbek odahaza. Ilyenkor legyintek, mert nem a jobb megélhetés reményében érkeztem, hanem a jobb megélések reményében – néha mégis szembesülök azzal, hogy sokkal többet fizetek a lelki nyugalmamért, mint otthon, már ami a létfenntartást illeti.

Batancs Enikő óvodapedagógus, pedagógiai szaktanácsadó többször írt már nekünk kisgyerekkori problémák lehetséges megoldásáról, most pedig egy személyesebb írással jelentkezik: először utazott a kisbabájával repülőn. Elmondja, nekik milyen trükkök váltak be a hosszú úton.

Mit jelent perfekcionistának lenni a szakemberek szerint? Mitől alakul ki az állandó, túlzó elvárás saját magunkkal szemben a kimagasló teljesítményre, hasznosságra, megfelelő viselkedésre vonatkozóan? Miért nem jó mégsem folyamatosan a tökéletességet hajszolni, még akkor sem, ha a munkában egyébként általában megjutalmazzák ezt a viselkedést?

Hogyan legyünk asszertívek és segítőkészek, ha azt látjuk, hogy a gyerekünk épp elveszti a kontrollt? Mit tegyünk, ha kiborult gyereket és látszólag tehetetlen szülőt látunk? Ennek járt utána Kulcsár György neuropedagógus segítségével Z. Kocsis Blanka.

Szilvia ötvenkét éves. Évtizedeken át biztos volt abban, hogy számára a férje az egyetlen igazi, mígnem egy csoportos jógaórán ráébredt, hogy szerelmes valaki másba. Egy nőbe. Nem tudta, mi történik vele. Ahogy azt sem, mi jöhet ezután.

Lassan kezdünk rádöbbenni, hogy a túlélésünkhöz elengedhetetlenül vissza kell nyúlnunk a gyökereinkhez. A városi létben főként online platformokon zajlik a közösségépítés, de azért vannak kivételek, ahol a személyes találkozások jelentik a legfontosabb kapcsolódást.