„Egy gyerek általában nem tudja elmondani neked, hogy attól fél, mi lesz vele holnap, vagy hogy meg fog-e halni. Viszont szorong, és forrnak benne az érzelmek és indulatok. Ezért is jó nemcsak a zeneterápia, hanem általában a művészetterápia, mert egy eszközt ad ahhoz, hogy ezek a félelmek a felszínre kerülhessenek, anélkül, hogy konkrétan meg kellene fogalmazni őket.”

„Bár mi magunk ötödik éve kiskifli-nagykifliben alszunk, a szemetet is együtt visszük ki, és épp most jelenik meg első közös szakácskönyvünk, ez nem jelenti, hogy bármilyen szinten kevesebbnek éreznénk azokat a párokat, akiknek másra van szüksége, mint nekünk.”

„Egy tag kizárása a csoportból, vagy az, ha a tagságért ácsingózónak nemcsak esélyt nem adunk, de őt megalázzuk és éreztetjük vele, hogy a csapatunknak nem lehet tagja, minden esetben traumatizálja a kizárt személyt. Vagyis nincs olyan, hogy jogos kizárás.”

…és egy időben közutálat tárgya volt.

Öt évvel ezelőtt ezen az estén terrortámadás-sorozat rázta meg Párizst, és vendégszerzőnk épp ott ült abban a koncertteremben, ahol a legnagyobb volt a veszteség: 120-an haltak meg a bulizó fiatalok közül, és több mint kétszázan megsebesültek. Zsuzsának szerencséje volt: idejében kijutott az épületből, de a mai napig emlékbetörésekkel küzd.

Te is nehezen oldódsz új környezetben, új emberek között?

Hogyan neveljünk sikeres gyereket? Miért számít abúzusnak a túlféltés vagy a dicséret hiánya? Miért károsabb a bizonytalanság, mint a biztos rossz? Felülírható az örökölt mintázat és a genetika? És mennyiben segíthet ezen a zene?

Összecserélte a szavakat olyanokra, amik a legmélyebben beléivódtak. Így esett az is, hogy olyanokat kérdezett iskola után, hogy: „Kicsikém, mi volt ma Auschwitzban?” Kezdtem már megszokni a felcserélt szavakat, tudtam, hogy az iskolában eltöltött napomra kíváncsi.