„A szerkesztőségből a Fény utcai piacra indultál, hogy bevásárolj a hosszú hétvégére. A kurva életbe, Hadas, ez a hétvége így végtelen hosszú lesz, nincs az a bevásárlás, ami elég lenne rá!” D. Tóth Kriszta írása Hadasról, Hadasnak.

50 fok, sivatag, óriási hátizsák és egy 270 kilométeres táv – futva. Ez vár azokra, akik részt vehetnek a Grand Canyontól a Bryce Canyonig húzódó ultrafutáson. Az idei évben egy magyar fogorvos, az 50 éves Lubics Szilvia ért először célba – csakúgy, mint két éve az Antarktiszon megrendezett versenyen, ahol még egy pingvin is megtámadta.

Körülöttem egyre több a hippi – teszi fel a kérdést szerzőnk –, vagy általános jelenség, hogy mind többen próbálkoznak meg a vidéki termelői léttel, hogy egészségesebb táplálékhoz jussanak, vagy egy esetleges klímakatasztrófát nagyobb eséllyel vészeljenek át? No de mi történik, ha a városi ember nekilát gazdálkodni?

Testvér nélkül nem élet az élet – tartják sokan. És bár valóban csodálatos szövetség alakulhat ki a testvérek között, előfordul az is, hogy ez a kapcsolat minden lesz, csak idilli nem. A testvérlétben ugyanis gyakran ott lapul a gonoszság.

Tudjátok, hol készült Károly király és Kamilla királyné túrabakancsa? Elárulom: Nagymaroson. És azt, hogy ki volt az a klassz nő, aki vállalta az extrém rövid határidőt, majd mindössze tíz nap alatt elkészítette Károlynak és Kamillának a személyre szabott bakancsokat? Nos, ő Mosonyi Panni, aki pontosan tudja, milyen lábbelire van szüksége annak, aki a legnehezebb terepen a legmagasabb hegyekbe vágyik!

Huszonhét éve nincs olyan halottak napja, hogy ne sütne verőfényesen a nap. Míg a szeretteim sírjai fölött görnyedeznék, csendben beszélgetnék, mintha nem is az élőkhöz szólnék, hanem nekik súgnám a szavaimat. A nagy halom földön túlra üzenném, hogy hiányoznak.

Gyakran fogadja legyintés vagy rosszallás a kifaragott töklámpásokat itthon, és társul mellé a megjegyzés: „ez amerikai hagyomány”. Miközben a néprajzi feljegyzéseink őrzik a töklámpások emlékezetét a magyar kultúrában is. De miért van szükségünk kultúrától függetlenül az ünnepekre, és velük a halottakról való közös emlékezésre?

Azt mondják, az ember az egyetlen élőlény, aki haláltudattal él, ám a felismerés, hogy az élet véges és megismételhetetlen, annyira ijesztő, hogy kulturálisan is száműztük a halált, eltemettük a tudatunk legmélyére, és a napjainkat az öröklét illúziójában éljük. De mi lenne, ha tennénk egy lépést a téma irányába? Eltöltene minket a félelem és a szorongás, vagy valami egészen más történne?