Botrányos brit valóságshow: migrációellenes játékosoknak Szíriából és Szomáliából kell hazajutniuk

–

„Ha rajtam múlna, a Királyi Haditengerészet taposóaknákat telepítene végig a part mentén, és felrobbantaná a bevándorlók hajóit. Ezek olyanok, mint a patkányok, ha hagyjuk őket idejönni, egyre csak többen lesznek” – magyarázza a Nottinghamből érkező Dave, miközben játékostársaival a Doveri fehér sziklák mellett sétálnak.

A készítők nem finomkodtak

Már a műsor első perceiben világossá válik, hogy itt (két kivétellel) nem a menekülteket támogató típusokat válogatták össze. Épp ellenkezőleg. A brit tévés valóságshowban hat, az illegális migrációról sarkos nézeteket valló brit állampolgárt küldenek el Szíriába és Szomáliába, „ahol első kézből tapasztalhatják meg, milyen borzasztó élethelyzetekből próbálnak elmenekülni az ott élők egy jobb élet reményében Európába, és hogy mit is jelent a világ legveszélyesebb országaiból elindulva, két kontinensen átvágva eljutni Nagy-Britanniáig. De vajon felnyitja-e a szemüket és megváltoztatja-e a véleményüket mindaz, amit átélnek?” – ajánlja új műsorát a brit Channel 4. 

A négy részes dokurealityből február 3-án adták le az első, 47 perces részt, amelyben Dave, Bushra és Chloe találták szembe magukat a brutális szíriai polgárháború és az azt követő időszak következményeivel, miközben három másik társuk, Jess, Nathan és Mathilda életveszélyes konfliktusba csöppentek Szomáliában, ahol a polgárháborús helyzeten kívül az ott lakóknak a klímaváltozás hatásaival és az éhínséggel is meg kell küzdeniük.

Mindkét csapatban két menekültellenes és egy bevándorlást támogató játékost raktak össze, az első, főműsoridőben sugárzott epizódot még három követi majd.

A cél nem más, minthogy a játékosok ugyanazokkal az eszközökkel jussanak vissza Nagy-Britanniába, mint amivel a menedékkérők is megteszik az útjukat, ugyanazokat a veszélyeket és helyzeteket élve át, amikkel ők is szembesülnek. A show csúcspontja épp ezért egy gumicsónakos átkelés szimulálása lesz a La Manche csatornán.

Kik vállalkoznak egy ilyen játékra?

A műsor alapötlete nem új: a britek egy már létező, ausztrál formátum alapján készítették el saját verziójukat. Az ausztráloknál négy évad ment le a finoman szólva is ellentmondásos műsorból, ahol Indiából, Malajziából, Kongóból és Irakból kellett hazatérniük a résztvevőknek – ám a nagy hullámokat vert műsort hét évvel ezelőtt beszüntették, és azóta nem gyártottak belőle több epizódot.

Ha a brit verzióhoz hasonló szereplőket válogattak össze hozzá, talán nem is csoda.

„Ezek az emberek, akik hozzánk, a mi országunkba akarnak jönni, erőszaktevők, pedofilok. Nem hiszem, hogy ez (a négy hét – a szerző) meg fogja változtatni a véleményemet. Tudom, hogy igazam van, és azt is tudom, hogy az emberek velem fognak egyetérteni” – mondja a fociedző Jess, aki egy wales-i faluból jött.

Ő és két társa golyóálló mellényben, veterán katonákkal az oldalukon, páncélozott kocsiból fedezik fel a szomáliai Mogadishut. „Anglia is így fog kinézni” – teszi hozzá Nathan a kocsi ablakából kinézve. – „Hogy tudnák ezek rendben tartani a mi kertjeinket, ha a sajátjaik így néznek ki? Hé, miért nem takarítjátok az utcákat? Mindenütt szemét van!” – kiált fel, majd a témát tovább szálazva Jess-el megbeszélik, hogy Szomáliának elsősorban arra lenne szüksége, hogy „rendbetegyék” és új otthonokat építsenek az itt élőknek.

A három játékost később egy menekülttáborba viszik a várostól nem messze, ahol az edző Jess egy a táborban élő, 13 éves korában házasságra kényszerített, nyolc gyerekes nőt kérdezget arról, hogy: „Miért csináltok gyerekeket, ha nincs miből eltartani őket?”.

„Így igaz, az egyetlen dolog, amire Szomáliának szüksége van, nem más, mint egy jó kis »nagytakarítás«. Ennek az embernek a tudatlansága egyszerűen elképesztő” – írta egy felháborodott néző az X-en. „Sokkot kaptam” – fejtette ki egy másik felhasználó – „hogy ezek azt hiszik, a megoldás annyi, hogy új otthonokat kell építeni, aztán csak éljenek bennük. Mintha nem most látták volna, hogy az otthonaikat lebombázták és a földdel tették egyenlővé.”

„Az embereknek fogalma sincs róla, mi történik a valóságban ezeken a helyeken” – mondja Mathilda, a csoportban az egyetlen, aki nem bevándorlásellenes. – „Sok olyan ember van, akiket szeretek, és akik ilyen helyekről érkeztek hozzánk, menekültként. Nekem ez egy nagyon is valóságos kérdés” – teszi hozzá a korábban önkéntesként dolgozó lány.

Három másik társuk ezzel egy időben a szíriai Raqqa városába, a 2011-ban kitört szíriai polgárháború legintenzívebb harcainak egyik helyszínére kerül. Chloe, Bushra és Dave itt szembesülnek a bombázások miatti hihetetlen pusztítással, az állandó életveszéllyel, majd találkoznak egy olyan családdal, akik extrém mélyszegénységben igyekeznek túlélni. Anya, apa és két gyermekük, egy 10 és egy 7 éves kisfiú a szemétben próbálnak ételt és pénzzé tehető dolgokat találni – például műanyagot és fémet, amit aztán eladhatnak.

„Én egy tényleg nagyon empatikus ember vagyok, de ha nem állítjuk meg a nevetségesen magas arányban érkező, legális és illegális bevándorlókat, Nagy-Britannia hamarosan a pokol egyik bugyra lesz” – véli a 24 éves, Cornwall-ból származó Chloe. 

Miután a GB News-nál „politikai kommentátorként” dolgozó nő végignézi, ahogy a két kisfiú végigtúrja az egykori házak romjai közt felgyűlt szemetet, aztán bemásznak egy kukába, hogy ott a legyektől hemzsegő hulladékban étel után kutassanak, játékostársainak azt mondja, szerinte a két gyerek „élvezte” a kutatást az otthonukat körülvevő szeméttengerben.

„Úgy értem, mikor iskolás voltam, én is szoktam kagylókat gyűjteni a tengerparton, néha teljes napokon át, aztán leültem a pokrócomra és eladtam őket. Látszik rajtuk, hogy mennyire élvezik ezt, és ez lökést adhat a vállalkozói pályájuk beindításának is” – értelmezte a látottakat a maga sajátos módján Chloe. 

„Az egyik legundorítóbb dolog, amit valaha hallottam, mikor ez a nő azt mondta azokról a szerencsétlen, kukában turkáló gyerekekről, hogy élvezik ezt, és hogy ez az igazi vállalkozói szellem. MI VAN!?” – írta egy felháborodott néző szintén az X-en.

A „visszataszító”, „tudatlan” és „minden empátiától mentes” megjegyzések még a legenyhébbek voltak, amivel jellemezték a nőt – többen egyenesen szociopatának titulálták. „Mennyire felszínesnek kell lenni hozzá, hogy ezeket a gyerekeket, akik ételért túrják át a szemetet, ahhoz hasonlítsa, mikor valaki a strandon ülve kagylókat árul?” – tette hozzá egyikük.

A korábban a brit partokra aknákat telepíteni akaró, szakácsként dolgozó Dave számára eközben már az első epizód elég volt ahhoz, hogy megváltoztassa a véleményét.

„Miért nem segít nekik senki? Ezt mindenkinek látnia kéne – vagy inkább mégsem, iszonyatosan traumatizáló ez az egész.”

Valóban többet árt, mint használ?

Még el sem kezdték sugározni, de a műsort már több kritika érte a menekültekkel foglalkozó nemzetközi szervezetek és emberi jogi jogvédők részéről is. Az Amnesty International például egyenesen azzal vádolta őket, hogy ezzel csak „felületet szolgáltatnak a rasszizmusnak”, több másik, elismert NGO pedig elítélte a tévés reality szenzációhajhász megközelítését. A téma súlyossága miatt ennél jóval edukatívabb műsorra lenne szükség,  állítják, egyúttal felszólítják a televíziós szolgáltatókat, hogy a hasonló showműsorok helyett inkább dokumentumműsorokba fektessenek.

Mások attól tartanak, hogy ez és az ehhez hasonló műsorok csak felerősítik a bevándorlást, menekültválságot övező rasszista hozzáállást, illetve a rasszista csoportok dezinformációs és dehumanizációs tevékenységét

– de vannak olyanok is, akik szerint jó, hogy a műsor elkészülhetett, és az sem árt, ha az emberek kellemetlen véleményekkel is találkoznak.

„Ha a sorozatban hat Mathilda (a menekülttáborban önkénteskedő szereplő – a szerző) volna, a Dave-ek és Nathan-ok nem néznék meg. Így talán igen. És ha igen, talán látnak benne valamit, ami elgondolkoztatja őket” – írta a tévékritikus Lucy Mangan a Guardiannek a témáról. 

„A Menj vissza oda, ahonnan jöttél! sokkoló, én mégis örülök neki, hogy megcsinálták” – véli Gareth Benest, az International Broadcasting Trust jótékonysági szervezetének érdekképviseleti igazgatója. – „Értem, hogy felháborítja az embereket ez a műsor, a kérdés mégis az, hogy

ha ez egy oktató célzatú dokumentumfilm volna, megnézné bárki is?”

– teszi fel a költői kérdést a Guardianen publikált véleménycikkében.

Ez a program nem kesztyűs kézzel nyúl a tárgyához és nincs meg benne az a fajta érzékenység, amit sokan elvárnának a téma kapcsán, véli Benest, de nem is ez a lényege: hanem hogy szembesítse az embereket a migráció mögötti valósággal, és megpróbálja megváltoztatni az előítéleteiket.

Benest szerint a dokumentumfilmek általában nem jutnak el a nagyközönséghez, és különösen nem azokhoz, akik amúgy is ellenségesen állnak az adott témához.

„Minél kisebb a közönség, annál kevésbé valószínű, hogy pozitív hatása lesz a filmnek. A realitás az, hogy ezeknek a vitás témáknak alternatív formára van szükségük ahhoz, hogy tömegeket érjenek el. Úgy gondolom, hogy a Channel 4 valódi kísérletet tett rá, hogy megvilágítsa a témát, ráadásul mindezt főműsoridőben teszi, én pedig hálás vagyok nekik, hogy ők legalább megpróbálták” – mutatott rá. 

WMN szerkesztőség