Címke: vetélés

Merhet az ember hinni? – kérdezi olvasónk.

„Visszamész a munkahelyedre a küret után, és rossz megmondani, miért voltál betegszabadságon, mi volt a bajod. Inkább azt mondod, lázas voltál” – meséli Czakó Zsófia, a Szívhang című regény szerzője, akivel a tapasztalataink között tátongó szakadékokról és a hídépítés lehetőségeiről is beszélgetett Milanovich Domi.

„Hallgatom őt, és azt kérdezem, van-e magyarázat arra, ami vele történt. Hogy turistaként elutazott Dominikára, és már az első este beleszeretett egy fiatal helyi fiúba, aki a szállodában dolgozott. Miként történhetett meg, hogy egy háromdiplomás, európai nő elveszítse a fejét? Mármint ennyire, hogy haza sem jött a nyaralásból.”

„Tudom, hogy a szülés fájdalommal jár, de alapesetben a végén ott van a boldogság… Egy anyának, aki a halott babáját próbálja világra hozni, mi a jutalma? Hogy nem darabokban szedik ki a gyerekét?”

Öt várandósságból egy vetéléssel végződik. Gyakori trauma, mégis alig-alig merünk beszélni róla, mintha bárkinek is a hibája, szégyene volna (NEM AZ!), és az érintettek sokszor magukat okolják a történtekért. Riportunk főszereplői e káros tabusítás ellen dolgoznak, és mert a férfi orvos, a gyakorlatban is igyekszik segíteni azokon a párokon, akik hasonló helyzetbe kerültek, mint ők a felségével korábban.

„Ma már azt is tudom, hogy a depresszió nem lustaság és gyengeség, hanem egy nagyon is logikus túlélési mechanizmus, ami ösztönösen és tudat alatt történik. Így könnyebb visszagondolni azokra az időszakokra az életemben, amiket elpazaroltam arra, hogy »semmit nem csináltam«, mert nagyon is csináltam. Túléltem, kibírtam, felálltam, és továbbmentem.”

Sajnos nagyon sok pár egy veszteségélménnyel indul el a családdá válás amúgy sem könnyű útján. De hogyan viszonyulnak a vetéléshez az apák, akik a fizikai részét nem élik meg, „csak” a lelkit? Egy érintett apa és szakértők mondják el.

„Itt vagyok, mondja nagyon halkan újra, és akkor megtelik a szeme könnyel. A szavak szétszaladnak a csendben, mint a régi széttört hőmérőből az aprócska higanygolyók. Az ő szavai, és azok a szavak, amiket én akartam volna mondani. Nem tudok megszólalni. Hosszú ideig kapaszkodik a tekintetembe, és én hagyom. A csend körülölel bennünket. Egyek vagyunk. A saját mellkasomban érzem, amit ez a két szó jelent, egyes szám első személyben: Itt… vagyok…”

„Bármi történjék is, a jövő nyitva marad.” Újabb csodás életmese Angliában dolgozó ápolónő szerzőnktől:

Ma van a babagyász napja, vagyis ma azokra az „átsuhanó” kisbabákra emlékezünk, akik keveset voltak itt, és nagy űrt hagytak maguk után a családjukban. Érintett szülők mesélik el, hogy mit élnek át, és miért nem segít, ha tabuként kezeljük az elvesztett kisbabák témáját.