Két testvér, akiknek – bár ugyanazok a traumáik, a megküzdési stratégiáik merőben különböznek. Így lesz végül, hogy az egyik kénytelen a bátyja hamvaival a hátizsákjában végigsétálni a városon, meglátogatva a közös életük különböző helyszíneit, hogy végső búcsút vegyen a földi világtól.
„Az ember imádja szagolni az anyját, visszabújni belé – bárcsak lehetett volna jóval többször.” Szentesi Éva gyásznaplója ezen a héten:
Az agyam felfogja, hogy mi történt, képes vagyok megérteni, hogy már nem él, de mégis olyan, mintha egy filmben éltem volna abban a pár hétben, és egy utószóban rekedtem volna azóta.
Egy hónappal a temetés után.
Mi a halál? Régi barát? Egy hely, ahová már oly sokan eltávoztak előttünk? Mire tanít, ha elbúcsúztatjuk mindkét szülőnket? Merhetünk szeretni a lehetséges veszteség árnyékában is?
Majd jobb lesz?
„Felkészülve lenni a halálra nem azt jelenti, hogy az ember félelemben él. Mindössze csak annyit jelent, hogy nem hiszi végtelennek ezt az életet.”
Egy nehéz időszak krónikája.
„A tartós lélegeztetési osztály nem a lelki segély.”
Ijesztő számok nap mint nap. De mögötte életek vannak – és emberek halála, családok gyásza. Egy csomó minden viszont nem derül ki belőlük, rejtve marad. Például az, hogy mindannyian elfáradtunk, és vészesen fogytán vannak a lelki tartalékaink.