Ugyanaz az orosz hadsereg forgatókönyve ma Ukrajnában, mint volt az 1940-es években Budapest ostromakor? Milyen rendszerszintű tényezők ágyaznak meg a háborús nemi erőszaknak? És hogyan lehet folytatni az életet, sőt, idővel gyógyulni is egy ilyen súlyos traumát követően?
Az egykori divatfotós több mint 10 ezer képet készített az orosz-ukrán háborúról, gyakran fekete-fehér fotókba sűrítve a harc megrendítő momentumait.
A közösségi oldalakra nap mint nap kismillió videó kerül fel, amiben fiatal nők megmutatják, hogy telik egy napjuk, mit vesznek fel, mit esznek. Valeria Shashenok se tesz másképp. Csak hát az ő élete, ahogy mondja, „szuper furcsa”. Minden öröm, ajándék, áldás mögött fájdalom, veszteség és áldozat van.
Az orosz háborús propaganda még a fogyatékkal élő és árva gyerekeknek is talál feladatot a háborúban.
Ami átmeneti segítségnek indult, a több mint egy éve tartó orosz-ukrán háború miatt hosszú távú ellátás lett – civil szervezetek mondták el, hogyan segítették a menekülteket az elmúlt több mint egy évben:
„A szülés pillanatától kezdve kopogtatni kezdtek az emberek, jöttek, és kopogtak, kopogtak, kopogtak. Csak hozták és hozták a dolgokat, ki mit tudott, és azt mondták: »Köszönjük, hogy megszületett a baba«.”
Ilyen életet adni olyan időkben, amikor az életet többnyire elveszik.
Meddig tarthat még ez a véres, apokaliptikus őrület a szomszédban, kérdezzük magunktól nap mint nap. Lengyel Ádám történész szerint:
„Egyszeriben ott, abban a pillanatban megértettem: többé nem vonhatom ki magam, nem várhatok a »majd csak megoldódik«-ra, és felelősségteljes emberként nem engedhetem, hogy atomjaira hulljon a mi kis társadalmunk” – írja Kristóf a macskáit ért támadás kapcsán. De ami kicsiben igaz, az pont úgy van nagyban is.
Egy sérült gyerekeket nevelő szülőkből álló magyar közösség példátlan összefogásáról írt Filákovity Radojka.