Címke: szorongás

Ha már sokszor kitakarítottunk a szőnyeg alatt, nem érdemes tovább keresni ott a porcicákat – jobb inkább kiterülni rajta, és élvezni a puhaságát.

A 21. században sok minden arra sarkall minket, hogy túlzásokba essünk: túlfogyasztunk, túlszeretünk, túlaggódunk és túlgondolunk. Utóbbiról írt könyvet a népszerű popkultúra-kutató, Amanda Montell, aki azt vizsgálja, a bizonytalanság közepette miért épp az irracionalitásban keressük, és leljük meg gyakran a válaszainkat.

Ma reggel az ország számos iskolájában is bombariadó volt, több mint 260 intézményt ürítettek ki. Sok esetben néhány órán belül visszaállt a rend, a gyerekekben azonban mély nyomot hagyhat egy-egy ilyen esemény. De mit tehetünk szülőként, és hogyan kommunikáljunk az eset kapcsán a gyerekekkel?

Bizonytalanságintolerancia. Így nevezte el két kanadai pszichológus azt az érzést, amit mindenki jól ismer, aki valaha aggódott egy teszt, egy nagy beszélgetés, egy orvosi vizsgálat eredményétől. A bizonytalanság sokak szerint rosszabb, mint egy kedvezőtlen hír – az állandó készenlét pedig kéz a kézben jár a szorongással.

Az okostelefonok szuperképességeket adnak az ember számára, hiszen „a kezével” fizethet, fotózhat, videózhat, vásárolhat, vezérelheti a háztartási gépeket: de a telefont letéve elveszti a szupererőt. Nos, akkor mire képes ő maga?

A gyerekek esetében minden nagy mélység – gyász, válás, bármiféle érzelmi sokk – regressziót hoz magával, azaz bizonyos viselkedési formákat tekintve visszalépnek néhány évet. Ez felnőttként sincs másként: egy haláleset, egy szakítás ugyanúgy meghozza magával a természetes regressziót, és az önvigasztalásban támaszra lehet szükség – ennek eszköze pedig egyre többeknél a plüssállat.

„Te vágod amúgy, hogy két hét múlva már itt a karácsony?” – szegezte nekem a kérdést a minap egy ismerősöm, és hirtelen éreztem, ahogy végigfut rajtam a jól ismert csillámos, piros-zöld-arany színű, jeges rémület. Valami egészen elképesztő, hogy ezen minden évben ugyanúgy képes vagyok meglepődni.

Hétéves voltam, amikor a felnőttek úgy látták, ideje komolyabban foglalkozni a tehetségemmel. Alig több mint tíz, amikor a „színpadot” magam mögött hagytam. Mert miközben arra törekedtem, hogy az elvárásaiknak megfeleljek, az önbizalmam és az életörömöm veszítettem el. Valahol félúton a vakítóan kivilágított színpad és a sokadik nyers, cukrozott tojás között.

Mindenkinek van legalább egy olyan ismerőse, akin az egész társaság röhög, amiért minden tüsszentés után a sürgősségire rohan, és egy rutinvérvétel előtt sem alszik napokig. Pedig ami kívülről nézve nevetséges, az belülről nagyon is szorongató – hátterében pedig jóval komplexebb tényezők állnak, mint sokan gondolnák. Ráadásul nem csak mentális, de kulturális tényezők is.

Azt nyilván nem érhetjük el, hogy a gyerekünk vagy más szerettünk soha ne szorongjon. De akkor mi lehet reális célkitűzés? És milyen technikákkal juthatunk hozzá közelebb?