–

Itt tudjátok meghallgatni a beszélgetést:

Mi az iskolai bullying?

A tankönyvi definíció szerint olyan iskolai agressziós helyzet, amelyben az áldozat és a bántalmazó között valamilyen okból egyenlőtlen helyzet áll fent, például azért, mert a bántó fél idősebb, erősebb, népszerűbb, vagy a tanárok jobban kedvelik. És 

maga a bántás indulhat egy nagyon apró dologgal, de az ismétlődés miatt ez annyira traumatizáló az áldozat számára, mintha sokkal súlyosabb agresszió lenne, 

illetve a bullying természetéhez általában hozzátartozik, hogy idővel egyre intenzívebbé válik a bántás. Ám a valóság sokkal árnyaltabb, mint az elmélet: gyakran előfordul, hogy az áldozat nem engedi be az élményt, és nem címkézi bántalmazásnak azt, ami vele történik – akár még évtizedek múlva sem.  

Fel kell vennünk a „bullying-szemüveget”

A beszélgetés elején mindenki tud ahhoz kapcsolódni, hogy a 80-as, 90-es évek iskolásainak (és szüleiknek) még nem voltak szavaik a kortársi bántalmazó helyzetekre, és nemcsak a szavak, de sokszor a megoldási stratégiák is hiányoztak. Ez azért is fontos, mert a mai szülő- és pedagógusgeneráció ebben nőtt fel, így nehéz lehet felnőttként érdemi segítséget nyújtania, pedig nagyon nagy szükség lenne rá. Ráadásul a gyerekek jelentős része nem avatja be könnyen a felnőtteket ezekbe a helyzetekbe: 

az UNICEF 2022-es felmérése szerint a diákok 80 százaléka tapasztal az élete során iskolai kortársi bántalmazást, de a pedagógusok csak az esetek 40 százalékáról szereznek tudomást, 14 százalékukba avatkoznak be, és a helyzetek csupán 7 százalékában tudnak érdemi segítséget nyújtani a kortársak által bántalmazott gyereknek.

A gyerekkori traumáink indulatokká is válhatnak – de mi a jó stratégia szülőként?

Az iskolai bántalmazásban egykor érintett Szabó Anna Eszter elmondja, hogy szülőként is érzékeny lett a bullyingra utaló jelekre: egy-egy megjegyzést is komolyan vesz, néha talán kicsit túlzottan is, anyatigrisként védelmezné a gyerekeket. Dr. Jármi Éva szerint a bántalmazott gyerekek kicsit erre is vágynak: hogy a szüleik bemenjenek a suliba, és rögtön „rendet tegyenek”. Csakhogy nem ez a megfelelő stratégia, és még csak nem is az, hogy a bántalmazó gyerek szülőjével beszéljünk, mivel egyrészt a szülő – még ha egyet is ért velünk – nincs hatással a gyereke viselkedésére ilyen direkt módon (másképpen persze nagyon is), másrészt az is megeshet, hogy a gyereke erőszakos viselkedésével ért egyet, és akkor meg végképp felesleges vele párbeszédet kezdeményezni.

Jármi Éva azt hangsúlyozza, hogy ha az intézmény maga nem partner a helyzet megoldásában (akár szemléletmódbeli probléma, akár kapacitáshiány miatt), akkor 

szülőként azt tudjuk tenni, hogy szövetségeseket keresünk, és a többi, nem bántalmazó gyerek szüleivel összefogva, együtt jelöljük ki a közösség erre vonatkozó határait és szabályait. 

A közös határok kialakításában a gyerekeknek is részt kell venniük, és nem egyedül a legnagyobb hangúnak, mert ez a kulcsa a szabályok későbbi betartásában. Hiszen mindenkinek más az érzékenysége, és pedagógusként, illetve szülőként is nagyon meghatározza a témához való hozzáállást a saját tapasztalat, aki pedig nem élt át ilyet, az hajlamos alábecsülni a problémát.

Nem szabad hagyni, hogy a gyerekek „intézzék el maguk”

Természetesen nem minden közösség jut el az ideális működéshez, és a gyerekeknek (ahogy később felnőttként is) meg kell  tanulniuk a nem túl ideális közösségben is működni. De amikor a szülő azt a tanácsot adja a gyerekének, hogy védje meg magát, üssön akár vissza, az sokszor visszafelé sül el, mivel a gyerek azt éli meg, hogy ez elmondva mind könnyű, ő viszont mégsem képes rá – így előfordulhat, hogy a kudarc miatt még értéktelenebbnek fogja magát érezni. Éppen ezért a gyerekünknek is azt érdemes javasolni, hogy ha bántják, akkor keressen szövetségest, támogatót, nem kell egyedül megoldania a helyzetet.

Az internetes bullying a megosztás végtelen lehetőségével traumatizál

Amíg az offline iskolai bántalmazásban az ismétlődés okozza a traumát, addig az internetes zaklatásnál maga a tény, hogy ez tőlünk függetlenül akárhány emberhez eljuthat. Mert az osztályteremben történő bántás nem kerül ki az osztály falai közül, kevés tanúja van, és elmúlik, de a netes bántás ennek szinte az ellenkezője. 

Ma már alsó tagozattól is problémát jelent az intim vagy kellemetlen képek küldése, 

ráadásul a szülők százszor elmondják, hogy ez szigorúan tilos, mert mások visszaélnek vele, de a tinik, amikor szerelmesek, mégis megteszik – viszont ezek után nem merik elmondani otthon. Éppen ezért fontos tudatosítani a gyerekben az „okosítás” mellett, hogy tudjuk: hibázik majd, ami nem baj, csak mondja el.

Kurucz Adrienn úgy véli, a bizalomhoz nemcsak minőségi, hanem mennyiségi idő is kell, mert a gyerekek nem tudják azonnal összefoglalni a velük történt dolgokat: idő kell, hogy eszükbe jusson, milyen napjuk volt. Emellett fontos, hogy ne prédikálva mondjuk el nekik „a tutit”. Jármi Éva szintén kiemeli: nemcsak a történéseket kell megkérdezni, de azt is, hogy azok hogyan érintik a gyerekeket.

Hallgassátok meg a teljes beszélgetést, mert nagyon fontos információk hangzanak el benne, elsősorban szülők számára.

Tóth Flóra