„Nem találkoztam egy ukrán nővel sem, aki nemet mondott egy orosz katonának. Ők mind halottak”

–

*vigyázat: a cikkben felkavaró tartalmak szerepelnek*

Egy nappal azután, hogy Oroszország megkezdte az inváziót, tudta meg Maryna (álnéven), hogy várandós. A fiatal nő abba az aprócska faluba menekült Herszon mellett, ahol az édesanyja élt, és remélte, hogy ott biztonságban lesz. Hiába mondta az orosz katonának, hogy terhes, a férfi úgy erőszakolta meg, hogy Maryna anyja, és a házban élő gyerekek a konyhában vártak. „Azt mondta, ha ellenállok, lelő. [...] Ha pedig nem akarok vele lenni, hív 20 embert, és akkor felváltva kell mindenkivel csinálnom. Szóval választhatok. [...] Ma is emlékszem a bűzös, alkoholszagú leheletére” – emlékezett vissza.

Amikor az orosz erők megszállták Bucsát és környékét, a 61 éves Halyna az otthonába húzódott. Miután elfogyott az élelme, éjjelente kilopódzott a kertbe, hogy begyűjtse a maradék csirketápot. Két orosz azzal vádolta meg, hogy ukrán katonákat rejteget. Halyna arról számolt be, hogy a férfiak meztelenre vetkőztették, megerőszakolták őt. 

Roman Shapovalenko otthonát három fegyveres, álarcos orosz tiszt rohamozta meg.

Elég volt nekik egy üzenet Roman telefonjában, amelyben a férfi „orkoknak” nevezte az oroszokat (a Gyűrűk Ura nyomán),

hogy betuszkolják őt egy jelöletlen autóba, és magukkal vigyék. Shapovalenko azt állítja, napi többször áramütést vezettek a nemi szervébe, azzal fenyegették, hogy megerőszakolják egy üveggel, és elhitették vele, hogy sterilizálni fogják.  

Hasonló volt a forgatókönyv Maxim esetében is. Őt egy rendőrörs pincéjében tartották fogva, a kínzásáról videókat készítettek, amelyeket elküldtek a férfi ismerőseinek. A bánásmód állítólagos oka néhány oroszellenes mém volt, amelyet Maxim a közösségi médiában posztolt. 

Nem számok, emberek!

Amikor felmerül a háborús nemi erőszak kérdése, sokan rögtön a mennyiségre, az előfordulási gyakoriságra kíváncsiak. A fenti történeteket emlékeztetőül hoztam, hogy miközben alább számokról, jelenségekről, rendszerekről, tehát sokszor elvontabb fogalmakról lesz szó, se feledjük az áldozatoknak és családjaiknak okozott fájdalmat, az akár több generáció sorsát is alakító traumát. 

Az, hogy mennyien szenvedtek – és szenvednek el a jelen pillanatban is – háborús nemi erőszakot Ukrajnában, sosem fog pontosan kiderülni. Háborús bűncselekményekről (ami a civilek elleni támadások, a kínzás és embertelen bánásmód, vagy a deportálások tágabb köre) már százezres nagyságrendben érkeztek bejelentések az ukrán hadügyminisztérium honlapjára. 

Az ENSZ emberi jogi megfigyelő missziója 2024. augusztus 31-ig 376 nemierőszak-esetet dokumentált: az áldozatok között 262 férfi, 104 nő, 10 lány és 2 fiú volt – a legfiatalabb bántalmazott négyéves. Az ENSZ szexuális és reproduktív egészséggel foglalkozó szervezete, az UNFPA szerint a regisztrált eseteket minimum 10–20-szal kell megszorozni ahhoz, hogy reálisabb képet kapjunk az áldozatok számáról, mások (például az ügyek feltárásában részt vevő brit ügyvéd, Wayne Jordash) még ennél is magasabb nagyságrendről beszélnek.

A túlélőket gyakran elnémítja a szégyen, a retorzióktól való félelem, és az is, hogy felejteni akarnak. 

Az áldozatok többnyire kis közösségekben élnek, és a velük történteket szeretnék a családon belül tartani. Halyna azt is elmondta, előfordul, hogy az ukrán rendőrök is áldozathibáztató módon reagálnak. Azt róják fel a hozzájuk fordulóknak, hogy hiszen ők döntöttek úgy, hogy a megszállt területeken maradnak, ha elmentek volna, ez nem történik meg velük. (Közben az igazság az, hogy a menekülőket is éri atrocitás. A maradás oka pedig változatos, gyakran kényszerű, és ez nem jogosítja fel a bántalmazókat háborús bűntettek elkövetésére.) Az esetszámokat tekintve további nehézség, hogy sok ember számára nem világos, mi minden minősül szexuális erőszaknak. 

Nem csak az erőszakos behatolás tartozik ide

Hanem a nemi erőszakkal való fenyegetés, a várandós anyák bántalmazása, a vetkőzésre kényszerítés, a haj levágása vagy a szexuális pózoltatás is. A nemi szervek elleni agresszió különösen sok beszámolóban megjelenik az ukrajnai háború kapcsán. Az áldozatok azt mondják, az oroszok a TA-57-es, „Tapik” néven ismert szovjet katonai tereptelefon drótjával vezettek áramot a nemi szervükbe. 

Ennek a háborúnak a jellegzetessége, hogy az áldozatok nagy része férfi: hadifogoly, vagy fogságba ejtett civil. Ők a társadalmi megbélyegzés miatt még kevésbé hajlamosak nyilvánosan beszélni a megpróbáltatásaikról,

nehogy „gyengének”, „férfiatlannak” tűnjenek, és ha meg is szólalnak, akkor is kínzásként (nem pedig szexuális erőszakként) írják le a tapasztalataikat.

Bármilyen nemű emberről is legyen szó, sokan megpróbálják örökre magukba zárni azt, amit átéltek. Más hosszú évek, akár évtizedek múlva lép elő a történetével. 

Háborús nemi erőszak, az ősi fegyver 

„A nagymamám nővére nem némának született. Miután Észtország második szovjet megszállása idején elhurcolták otthonról egy egész éjszakán át tartó kihallgatásra, többé nem szólalt meg” – kezdi Ugyanaz a folyó (Scolar, ford. Panka Zsóka) című esszégyűjteményét Sofi Oksanen. Az idehaza is népszerű író elmeséli, hogy a nagymamája nővére soha nem ment férjhez, nem születtek gyerekei, nem volt szerelmes – élete végéig kettesben élt az anyjával. Ez egybecseng azzal, amikor nőket „addig” erőszakolnak, hogy „ne legyen kedvük ukrán férfiakkal szexelni”, vagy a kasztráláskor, nemi szervek károsításakor a bántalmazók azt mondják a férfi áldozatoknak, hogy „így majd nem lehet gyerekük”.

„A szexuális erőszak egész közösségeket és családokat képes generációkon átívelően traumatizálni és tönkretenni, megváltoztatja egy terület népességszerkezetét” – hangsúlyozza Oksanen,

másutt pedig ezt írja: „A szexuális erőszak az egyik legősibb fegyver a világon, mivel olcsó, hatékony, nemzedékeken átívelő hatással bír, ugyanakkor nincs hozzá szükség logisztikára, drága technikai háttérre vagy modernizálásra. Ennek ellenére a nemi erőszakot lehetővé tevő büntetlenségkultúra nincs jelen minden hadseregben [...]”. 

Mi ágyaz meg a szexuális bántalmazásnak?

A háborús erőszak hosszú távon is csökkentheti az ellenség erőforrásait (a meg nem született gyerekekkel), morálisan megtöri az érintetteket, az áldozatok sorsa pedig rettegésben tartja a lakosságot. „Oroszországban a háborús bűnök elkövetését több tényező is elősegíti: a büntetlenség hagyománya, az állam szándékos erkölcsi manipulációja, az otthoni hozzátartozók, azaz a hazai front támogatása és az ukránok dehumanizálása az orosz állami médiában” – véli az író. 

Könyvében felidéz olyan lehallgatott telefonhívást, amelyben egy 27 éves orosz katonának engedélyt ad a felesége, hogy ukrán nőket erőszakoljon, ha húz óvszert. Vagy egy másikat, amelyben egy katona az anyjával beszéli át, hogyan fog megkínozni egy foglyot. Oksanen szerint mindez azért lehetséges, mert a propaganda hatására sokan már szinte nem is tekintik az ukránokat embernek. Raádásul a nők azért is támogatják fronton lévő párjukat, fiukat, mert az Ukrajnában harcoló, nem ritkán börtönökből, illetve szegényebb régiókból verbuvált katonák családjairól bőkezűen gondoskodik az állam. 

A hiperférfiassággal is összefügg 

„A hadseregben az erőszakot létrehozzák, ellenőrzik és elfogadható keretben gyakorolják, ennek alapvető része a szexualitás is, hiszen a katonai felsőbbrendű férfiasság bizonyos értelemben a szexualitáson keresztül érhető el és bizonyítható. Azt, hogy a nemi erőszak mint erő, hatalom, elnyomás, keménység és bátorság összefügg a hiperférfiassággal, kutatások sora bizonyította” – mutat rá Pető Andrea történész, az MTA doktora, a Közép-Európai Egyetem, Bécs egyetemi tanára és a CEU Democracy Institute, Budapest kutatója. –

„A katonák a tömeges nemi erőszakot csoportosan követik el abból a célból, hogy a férfiasság próbájaként összekovácsolódjanak. A férfiak közötti bajtársiasság kialakítása is a beavatási rítusokon és akár a nemi erőszakon keresztül történik meg. Ez magyarázza a csoportos nemi erőszakok nagy számát.”

Pető ugyanakkor kiemeli, hogy „bár a militarizmus rendszere valóban létrehozza az engedelmes katonát”, „nem szabad szem elől téveszteni az egyéni különbségeket sem”, amelyek gyakran meghatározzák, hogyan cselekednek a katonák a nehéz vagy kiélezett pillanatokban. És természetesen vannak köztük, akikből nem lesz elkövető.

Békeidőben, háborúban is bűncselekmény

A nemzetközi humanitárius jog egyértelműen tiltja a nemi erőszakot, amely háborús bűncselekményként, emberiség elleni bűncselekményként vagy akár népirtásként is értelmezhető, attól függően, hogy milyen körülmények között történik. „A II. világháború utáni jogi folyamatokban a genfi egyezményt vették figyelembe. Az 1948-as, népirtás elleni konvenció 2. cikkelye a reproduktív képesség ellen elkövetett bűntettnek tekinti a nemi erőszakot, amely egy csoport testi és lelki elpusztítását tűzte ki célul a születések megakadályozásával vagy a gyerekek elpusztításával” – avat be Pető Andrea. 

„A volt Jugoszlávia területén 1993–1994-ben elkövetett tömeges atrocitások vezettek a nemi erőszak háborús bűntetté minősítéséhez. Ez nagyrészt az emberjogi és nőjogi aktivistáknak volt köszönhető, akiknek a tudománnyal hatékonyan együttműködve sikerült jogszabályi változásokat elérniük” – mondja. – „Most ez az eredmény tűnik el, mintha sose lett volna.”

„Nem ugyanaz a folyó… sokkal rosszabb”

Sofi Oksanen esszékötetének egyik központi állítása, hogy észt szempontból nézve az ukrajnai háború olyan, mintha újraélnék az 1940-es évek eseményeit, mert az orosz forgatókönyv mit sem változott. „Sajnos Oksanen nem látja, hogy a helyzet sokkal rosszabb, mint az 1940-es években volt” – jegyzi meg Pető. – „Ez nem ugyanaz a folyó, hanem sokkal rosszabb, mert azt mutatja, hogy az elmúlt évtizedek harcai a háborús nemi erőszak ellen nem voltak eredményesek.”

A történész még egy fontos különbséget is kiemel:

„ellentétben a II. világháborús tömeges nemi erőszakkal, a mostani ukrajnai nemi erőszak dokumentált, és az elkövetők ahelyett, hogy hallgatnának róla vagy tagadnánk azt, büszkén posztolnak róla. Mert megtehetik. A háborús nemi erőszakot most nem elhallgatják, hanem elmondják, és ezzel maximálisan kihasználják a pusztító erejét”

– világít rá arra, milyen drámai módon erősíti fel a digitális tér az ártalmak hatókörét. 

Mi súlyosbítja még a traumát?

„A nemi erőszaknak, amikor háborúban történik, mindig van többletjelentése. Kifejezett célja lehet a kollektív büntetés, a megszégyenítés, az ellenség lealázása, ami tovább fokozza az ártalmakat” – kezdi Kroó Adrienn klinikai szakpszichológus, EMDR-terapeuta, a Traumaközpont munkatársa, aki korábban a Cordelia Alapítvánnyal tíz évig dolgozott menekültállomásokon, és számos olyan embernek is támogatást nyújtott, akit háborús nemi erőszak, kínzás ért. 

Kroó szerint a későbbi negatív következmények súlyossága szempontjából pre-, peri- és poszttraumástényezőkre érdemes bontani a rizikó- és protektív faktorokat. Először is, számít az, hogy a bántalmazást megelőzően az áldozat küzdött-e mentális zavarral, átélt-e korai traumát, a személyisége mennyire volt intakt. Sok múlik magán a traumán is: mi történt, milyen hosszú ideig tartott, mennyire volt súlyos, intenzív, váratlan. Fontos tényező továbbá, hogy a személy hogyan reagált az esemény alatt.  

„Nem találkoztam egyetlen ukrán nővel sem, aki nemet mondott volna egy orosz katonának. Ők mind halottak” – idéz Oksanen egy Anna Orjol nevű szakembert, aki az Andrejev Alapítvány pszichológusokból álló csapatának tagjaként segített a szexuális erőszak túlélőinek az orosz megszállás alól felszabadult területeken. 

A lefagyás, a disszociáció, az „itt és most”-ból való mentális kilépés egyébként is gyakori, automatikus reakció az áldozatoknál. „A disszociáció fontos túlélési stratégia, a személy így tudja leválasztani magát az élményről; ugyanakkor az, hogy a későbbiekben ez mennyire marad fenn, rizikófaktor lehet a PTSD szempontjából” – mondja a klinikai szakpszichológus. – „A feldolgozás során a testi identitás hangsúlyos terület.

Hogyan tud újra ránézni a testére? Mennyire tud a testében lenni, mennyire érzi ott biztonságban magát? Ha vannak külsérelmi nyomok (hegek, tetoválások), azokkal mit lehet kezdeni? Van-e lehetőség eltávolítani őket, vagy más irányba érdemes menni?”

Együttélni fizikai és lelki sebekkel

Ami pedig a poszttraumatikus rizikófaktorokat illeti, természetesen jelentősége van annak, hogy a közösség mennyire fogadja vissza az áldozatot. „Nagy különbséget jelent, hogy szégyenfoltnak érzik-e őt, kitagadják, hibáztatják, vagy igyekeznek támogatni, visszaintegrálni, segíteni őt a közösségbeli szerepei helyreállításában” – hangsúlyozza a szakember, aki arra is felhívja a figyelmet, hogy „az sem mindegy, hogy a bűncselekmény elmúltával vissza tud-e rendeződni a személy számára a biztonság, létre tud-e jönni egy új biztonság, vagy az illetőnek menekülnie kell, ami rengeteg további stresszfaktorral, kihívással, retraumatizáló helyzettel jár”.  

És hogy hogyan lehet felépülni egy ilyen traumából? A gyógyulás Kroó Adrienn szerint soklépcsős folyamat, amelyben a legapróbbnak tűnő pozitív változás is óriási siker, és az agy neuroplaszticitása miatt fokozza annak az esélyét, hogy az idegi hálózat többi eleme is átalakul, így további előrelépések lesznek a folyamatban.  

A múltat nem lehet megváltoztatni, de azt el lehet érni, hogy a fájó emlékek kevésbé zaklassák fel a személyt a jelenben, ne telepedjenek rá az életére, és kevésbé befolyásolják a további sorsát. Ebben persze az is segít, ha az áldozatok elmondhatják a történeteiket, a nyilvánosság pedig meghallja a hangjukat, empátiával fordul feléjük, a szégyent pedig a bántalmazókra helyezi, és felelősségre vonja az elkövetőket. 

Ahogy Sofi Oksanen bölcsen megfogalmazza: „(...) a hatalom először mindig termékeny talajt teremt a bűnök elkövetéséhez. A népirtások és háborús bűnök szavakkal kezdődnek, amelyek újfajta valóságot teremtenek.”

Ha nap mint nap teszünk energiát abba, hogy ápoljuk a valósághoz való viszonyunkat, és nem hagyjuk, hogy körülszőjön minket a propaganda, előbb-utóbb talán nemcsak a szavak jelentését, hanem az igazságot is helyreállíthatjuk. 

Milanovich Domi