Két hét, két macska és Baszkföld ezernyi csodája – Így petsitterkedtem Bilbaóban

–

Baszkföld messze híres gasztronómiai fellegvár, de természeti és épített környezete, kulturális öröksége, múzeumai, valamint a helyiek vendégszeretete is rengeteg látogatót vonz. Szerencsés vagyok, hiszen már a gép landolása ízelítőt adott a hely szépségéből: épp az aranyóra idején ereszkedtünk a föld felé, narancsosra festve az ezernyi formát öltő sziklákat, amiket az Atlanti-óceán hullámai nyaldosnak.

Miért pont petsitterként?

2023 nyarán regisztráltam a Nomador nevű oldalra. Nehéz elfelejteni az első keresgélés izgalmát – ami azóta is kitart. A platform kisállat- és háztulajdonosokat kapcsol össze, hogy mindkét fél számára előnyös helyzetek szülessenek. Petsitterként pénztárcabarát módon (a szállásdíjat megúszva) utazhatunk. Gazdaként pedig nem kell költeni macska- vagy kutyahotelekre.

Az anyagi szempont lényeges, de arról se feledkezzünk meg, hogy ha petsitterként utazunk, más szempontból is rácsodálkozhatunk a helyi kultúrára és a mindennapokra! A kisállat gazdájának otthona ugyanis lenyomata mindezeknek: képei, könyvei, konyhája, lakásának apró részletei árulkodnak az ottani szokásokról.

Egy „steril” hotel helyett a valóságot látjuk: a hűtőben pöffeszkedő olívabogyós üvegeket, a szomszédokat, a futártól átvett csomagokat.

Így kerültem hát, petsitterként én is két hétre Bilbaóba, amit Otisra és Oshora vigyázva örök élmény volt felfedezni.

A múzeum, amely átírta a város jövőjét

Először esti fényekben láttam Bilbao belvárosát. És a Guggenheim Múzeum ezüstös, monumentális épületét, kültéri alkotásait: Louise Bourgeois anyaságot szimbolizáló Mamanját, ami egy óriáspók, és át lehet sétálni alatta, és Jeff Koons szobrát, a Puppy-t, amely egy virágokból megformált, hatalmas kölyökkutya. Ezek az esti rácsodálkozások tökéletes előjátékai a Guggenheim későbbi megtekintésének.

A múzeum 1997-ben nyílt, és nem kis szerepet töltött be Bilbaó felvirágzásában. Arról Otis és Osho gazdája is sokat mesélt, hogy a régi és az új Bilbao szinte ég és föld.

Míg korábban az ipari tevékenység rátelepedett a városra, addig az elmúlt évtizedekben kulturálisan és turisztikailag is izgalmasabb, tisztább, élhetőbb város lett.

A Guggenheim Múzeumban a legtöbb időt Hilma af Klint svéd festő absztrakt képei előtt töltöttem. 1915-ös The Dove-sorozata – a béke törékenységét és örök reményét szimbolizálva – nehezen hagyott továbbmenni. Az előző, berlini petsitting utazás során megismert barátomra gondoltam, aki 10 éve nem látta Szíriában élő családját. 

Irány az óváros és a pintxo bárok végtelen íztengere!

Bilbaóban és megkockáztatom, hogy egész Baszkföldön lehetetlen rosszat enni. A friss alapanyagok, a főzés és az étkezés öröme, a társaságban eltöltött idő, a tisztelet, amellyel az étel és egymás felé fordulnak mind extra fűszereit adják a finom, jó minőségű, sőt, pénztárcabarát ételeknek.

Amit semmiképp sem érdemes kihagyni: az a piac (Bilbaóban a La Riberat a folyóparton találjuk) és a pintxo bár (például az óváros főterén, a Plaza Nueván). Ha megtehetjük, valamelyik Michelin-csillagos éttermet is kipróbálhatjuk. Baszkföldön ugyanis híresen magas az egy főre jutó, Michelin Guide-ban szereplő éttermek száma, és egy kis keresgéléssel életre szóló gasztroélményeket szerezhetünk (például a San Antón híd lábánál található Al Margenben).

Az ikonikus pintxo bárok (a pintxo falatkát jelent) pultján pil-pil szósszal borított tőkehalfilék, sonkás, csirkés, tintahalas kenyérkék, krokettfélék sorakoznak. Ha a Plaza Nueva környékén tekergünk, a Gure Toki bár díjnyertes Idiazabal sajt alapú pintxóját érdemes megkóstolni (ez a legnépszerűbb helyi sajt, ebből főznek sajtlevest, amit fürjtojással és gombával, kis tálkákban tálalnak fel).

Aztán ott van még a nagy klasszikus: a hagymás-burgonyás tortilla, ami akkor számít igazán baszk fogásnak, ha a közepe folyós, a hagyma édes marad, a krumpli pedig egyszerre puha és pirult. Egyszerűnek tűnik, de állítólag nehéz igazán jót készíteni.

Bilbaói bakancslista – Nem csak a „kötelezőkkel”

Ha bóklásztál a folyóparton, elvesztetted az időérzékedet a színes, óvárosi utcákon és csipegettél a pintxo bárokban, akkor néhány fontos szeletet már kihasítottál magadnak Bilbaóból. Amit még érdemes szerintem beiktatni, az a Zubizuri gyaloghíd – amin a nappali és az éjszakai fényekben is izgalmas élmény átsétálni –, illetve az Azkuna Zentroa kortárs művészeti központ, ahol kiállítások és filmvetítések várnak, sőt a felső szinten még egy medence is helyet kapott, ahová a szélviharos napok elől menekülhetünk.

Bilbao vonzáskörzetében (akár a helyi metróval elérhetően) rengeteg látnivaló érhető el. Ilyen például Getxo és az ott magasodó Vizcaya-híd, ami forradalmi építménynek számított 1893-as átadásakor. Ez a legidősebb függőhíd a világon, és 2006-ban az UNESCO világörökség részévé nyilvánították.

Hatvanegy méter magas tornyai érdekes látványt nyújtanak, és a Getxo felőli oldal tökéletes kiindulópont lehet egy óceánparti, hosszú sétához.

Pótoljuk az energiát egy panorámás ponton, például a Txomin Taberna és a Bar Arrantzale találkozásánál, ahol a sajttortánkat (a világhírű baszk süteményt) is levadászhatjuk!

Bilbaóból jó néhány egynapos kirándulás is adja magát: San Sebastiánt (Donostia) és Gernikát például érdemes felkeresni.

Előbbit főként a gasztrohedonisták választják. Én ott is a piacra (a Mercado de La Bretxára) voksoltam, hogy összeválogassak némi marinált olívabogyót, ibériai sonkát, birsalmasajtot és kenyeret, majd így piknikeztem az eső mosta Gipuzkoa téren.

Innen következett az óceánparti séta második felvonása, amit érdemes legalább a Miramar-kastélyig megtenni. Esős, szeles időre persze itt is van gyógyír: ami Bilbaónak az Azkuna Zentroa, az San Sebastiánnak a Tabakalera: egy korábbi dohánygyárépületet alakítottak kulturális központtá.

Szívós tölgyfák és vita a Picasso-képről

Ami Gernikát illeti, ez egy jóval kisebb, körülbelül 17 ezer fős város. Jelentősége viszont több szempontból is kiemelkedő: itt találjuk Baszkföld parlamentjét, és itt ültették el (és láthatjuk a mai napig) a baszk emberek szimbólumaként ismert tölgyfát. Pontosabban egy viseltes, mégis szívós fatörzset, ami a 18. század elejéről maradt fenn. A parlament mellett ennek utódjára, a 2015-ben ültetett tölgyre, és az épület belsejére is érdemes vetni egy pillantást.

Gernika neve Pablo Picasso azonos című festménye (Guernica) miatt is ismerősen csenghet. Ezt a várost bombázták ugyanis 1937-ben, a spanyol polgárháború idején német és olasz harci repülőgépek. A városban Picasso alkotásának csak a másolatát állították ki, de a helyiek nekem azt mondták, hogy a mai napig dolgoznak azon, hogy Madridból a „helyére” kerüljön a kép.

A régi és új tölgyfák, valamint a Picasso-másolat mellett a hétfői piac miatt is érdemes kiszemelni magunknak Gernikát, ahol a hagyományos vásárról egy közismert mondás is elterjedt: „lunes gernikes, kolperik ez” (vagyis: hétfőnként a piac után kisujjunkat se mozdítsuk meg)!

Nevetés, didergés, tengerbe borulás

A kéthétnyi petsitting-utazást gyakorta viharos szél kísérte, így egészen az utolsó napig ingatag lábakon állt a tervem, miszerint életemben először szörfözni fogok. Reggelre mégis elcsendesedtek az erős széllökések, előbújtak a napsugarak. Már semmi sem riaszthatott el az Atlanti-óceán, pontosabban az ahhoz tartozó Kantábriai-tenger 12-13 fokos hőmérsékletétől…

Baszkföld partja szörfparadicsom! A Bilbaóból metróval egyszerűen megközelíthető Sopelana városát néztem ki, ahol azon nyomban – még így szezonon kívül is – érezni lehetett a szörfös atmoszférát. A barátságos kisváros hosszú strandjai és a szörfleckém minden egyes pillanata beköltözött a legkedvesebb emlékeim közé.

Koldóval, a szörfoktatómmal – aki 42 éve van a pályán, pontosabban a hullámokon –, egy parti bemelegítéssel és az alapokkal kezdtünk. Jó párszor begyakoroltuk a legfontosabb mozdulatokat, és mindeközben Koldo a szörfös életfilozófiából is igyekezett átadni néhány gondolatot. Körülbelül másfél órát töltöttünk a vízben, és nem tudom, hogy a nevetésből, a didergésből vagy a tengerbe borulásból volt-e több. Kétszer viszont sikerült rajta maradnom a szörfdeszkán – leírhatatlanul jó volt!

Bármikor azt mondtam, hogy nem tudom megcsinálni, Koldo biztatott, lelkesített és emlékeztetett: azért vagyunk itt, hogy élvezzük a tengert, nincsenek elvárások! Mielőtt ráfeküdtem volna a deszkára, megfigyeltem mindent, ami körülettem volt: a színeket, a sós ízt, a karcos-messzi sziklákat és a fénytöréseket a vízfodrok tetején. Ezzel a fókusszal máris jobban ment minden, és persze az a nevetés is segített, ami az oktatóm megjegyzését követte: „42 év alatt még senki sem kért tőlem hajszárítót!”

Óra után egy közeli bárban, tortillával és kávéval a kézben, a hősugárzó mellett álldogálva ez a probléma is megoldódott.

WMN szerkesztőség