Alkohol, vérbaj, összeférhetetlenség: Schubert kevésbé ismert arca

–

„Elisabeth Schubert, született Dietz, a Sziléziából származó szakácsnő nem ijed meg, amikor elkezdődnek a tolófájások. Van már ebben rutinja bőven, úgyhogy szépen kimegy az egyszobás lakás apró konyhájába [...] és megszüli tizenharmadik gyermekét, Franz Peter Schubertet” – írták a dal mestereként emlegetett zeneszerző 1797-es világrajöttéről.

Csodagyerek

Schubert apja tanítóként dolgozott és lelkes amatőr muzsikus volt. Szívesen zenélt együtt a gyerekeivel, a vasárnapi közös muzsikálások a hét megkoronázásának számítottak, a kis Franz brácsán játszott a családi vonósnégyesben. A zene iránt nagy lelkesedést mutató fiú – akit apja hegedűn, bátyja a zongora elődjén, a pianofortén tanított játszani – hatévesen már komponált. Zenei fejlődését a helyi plébániatemplom orgonistája és kórusvezetője is segítette, aki teljesen el volt ragadtatva a  fiú tehetségétől:

„Úgy tűnik, már azelőtt tökéletesen tudja, hogy mit szeretnék tanítani, hogy elmagyaráznám neki” – mondta róla. 

Schubert tizenegy évesen felvételt nyert az Udvari Fiúkórusba és a Bécsi Konviktusba, amely akkoriban a legjobb zenei képzést nyújtotta Bécsben. Az intézmény vezetőjétől, a kor nagy hatású komponistájától, Antonio Salieritől tanult zeneszerzést. A zenei tanulmányait kiváló eredményekkel végezte, de latinból, görögből és matematikából bukdácsolt.

A konviktusban több tartós barátságot is kötött, különösen a nála kilenc évvel idősebb Joseph von Spaun került hozzá közel, aki egyszer így emlékezett vissza Schubertre: „Amikor ugyanabból a kottából zenéltünk és mögöttem állt, észrevettem, hogy a kis muzsikus pontosabban játszik, mint én. Csendes, közömbös arcú fiú volt, de az általunk játszott gyönyörű szimfóniáknak teljesen át tudta magát adni.”

A tanulmányai mellett megszállottan komponált: húszéves korára már öt kvartettet, három misét, három szimfóniát, egy teljes operát és 350 dalt írt.

Miután otthagyta a konvinktust, hogy elkerülje a katonai szolgálatot, a tanítóképzőbe jelentkezett, és az apja iskolájában tanított. De nem szerette a tanítóskodást, mindennap türelmetlenül várta, hogy munkája végeztével átadhassa magát szenvedélyének, a zeneszerzésnek. Tizennyolc éves korában írta az első remekművének tartott darabját, Johann Wolfgang von Goethe Erlkönig (Rémkirály) című versének megzenésítését. „Egy délután Schuberthez mentünk, aki akkor apjánál, a Himmelpfortgrundban lakott. Valósággal izzó állapotban találtuk, amint könyvből hangosan olvasta az Erlköniget. Kezében a könyvvel, többször fel-alá járt, hirtelen leült, s a legrövidebb idő alatt, amilyen gyorsan csak írhat az ember, a felséges ballada már készen állt a papíron” – emlékezett vissza a zenemű keletkezésére Von Spaun.

Schubert négy (más források szerint két) év után abbahagyta a munkát az apja iskolájában, úgy döntött, „szabad művészként” próbál majd szerencsét. Továbbra is ontotta magából a műveket: „Semmi másért nem vagyok a világon, csak azért, hogy zenét szerezzek” – mondta egyszer.

Zselíz, a nyugalom szigete

Bár befolyásos barátai voltak és egyre nőtt a hírneve, rendszeres jövedelemre nem tudott szert tenni. Állítólag „összeférhetetlen és megbízhatatlan” természete is közrejátszott abban, hogy sokáig nem kapott állást. A kiadók ritkán jelentették meg a műveit, így a zeneszerzésből sem lett elég bevétele. Két operáját ugyan bemutatták, de néhány előadás után már le is vették a műsorról. Színháztermeket megtöltő koncertek helyett csak házi muzsikálások során és a schubertiádáknak nevezett társasági összejöveteleken zenélt kisszámú közönségnek. Szerzeményei népszerűsítésében leginkább egyik barátja, a kor híres baritonistája, Johann Michael Vogl szalonkoncertjei segítettek.

Huszonegy éves korában egy időre nyugalom költözött az életébe: 1818 nyarán elszegődött Esterházy János grófhoz a felvidéki, Garam menti Zselízre, hogy a lányait zongorázni és énekelni tanítsa.

A gróf bőkezű volt a zeneszerzővel: szolgálataiért havi hetvenöt forintot fizetett, ez az összeg egy segédtanító kétévnyi illetményének felelt meg. A Zselízen töltött időszak alatt Schubert reggelente komponált – Mozarthoz és Beethovenhez hasonlóan fejben –, délelőttönként adta a zeneóráit a grófkisasszonyoknak, a tanítás után pedig sokat sétált a kastélyparkban, a Garam partján, illetve magyar és szlovák parasztdalokat hallgatott. Levelei arról tanúskodnak, hogy jó hangulatban teltek napjai a gróf birtokán: „Úgy élek és komponálok, mint egy isten, mintha ennek így kellene lennie” – írta egyszer. Novemberben a teleket Bécsben töltő grófi családdal visszatért Bécsbe, és ott hetente egyszer továbbra is tanította az Esterházy-lányokat.

Schubert bánata gyönyörködtet is

A következő években leginkább szalonbéli fellépéseiből élt. A kiadott műveiből továbbra sem származott sok bevétele, de nem hagyott fel a komponálással. Ebben az időszakban írta a hat kis kompozícióból álló ciklusát, a Moments musicaux-ot (magyarul: zenei pillanatok), amely számtalan zongorista repertoárjában szerepel. A ciklus legnépszerűbb darabja a harmadik, f-mollban írt tétel.

„A bánat belénk költözött. Schubert bánata fertőz. Igaz, gyönyörködtet is…”

– írta a szomorkás hangulatú műről Hollós Máté zeneszerző, zenei szakíró.

1824 nyarán újra Zselizre került, ahol a Magyar divertimento című művének megírásához is ihletet kapott. A barátai úgy vélték, szerelmes lett a gróf egyik lányába, Karolinába, de ezt a feltételezést Horváth Géza zselízi zene- és helytörténész az egyik előadásában határozottan cáfolta. Vannak olyan feltételezések is, amelyek szerint Schubert meleg volt, és több, szintén férfiakhoz vonzódó költővel és zenésszel folytatott viszonyt.

A zeneszerző októberben végleg elhagyta zselízi kastélyt, és újra belevetette magát a császárvárosi művészéletbe: rengeteget dolgozott, és ha befejezte a munkát, a társasági élet aktív tagja volt. Számos anekdota maradt fenn a bécsi éjszakában átélt kalandjairól. Az egyik ilyen szerint, miután a barátaival hazatért Gioachio Rossini Tankréd című operájának előadásáról, a társaság lelkesen dicsérte az olasz komponista zenéjét. Schubert túlzónak érezte az elragadtatást, és kijelentette, hogy ő bármikor tud írni egy olyan nyitányt, amilyen a Tankrédban szerepel. A társaság pedig egy jó bort ajánlott fel neki, ha bebizonyítja. Schubert erre azonnal megkomponált egy zenekari nyitányt, majd egy másikat: a Nyitányok olasz stílusban címet adta nekik – olvasható Norman Lebrecht A komolyzene anekdotakincse című könyvében.

A továbbra is sokat nélkülöző, gyökértelen – hol az egyik művésztársánál, hol az apjánál élő – zeneszerzőnek a barátai állást kerestek, de sikertelennek bizonyultak a próbálkozásaik: azt is hiába próbálták elérni, hogy a bécsi udvar alkarnagya legyen.

Az egyre inkább reményvesztett Schubertet teljesen maga alá temette a mélabú. Egyre többet ivott, és az egészsége is megromlott, miután vérbajt szedett össze egy bordélyházban.

Fájdalmas érzéseiről így vallott az egyik barátjának:

„Képzelj el egy embert, akinek a betegségét nem lehet meggyógyítani, és a kétségbeesése csak tovább ront az állapotán. Képzelj el egy embert, akinek a legragyogóbb reményei semmivé foszlottak, akinek a szerelem és a barátság csak kínszenvedés, aki attól fél, hogy a szép iránti lelkesedése elmúlik. Nem vitás, hogy egy szerencsétlen, boldogtalan ember vagyok. Minden este, amikor elalszom, reménykedem, hogy soha többé nem ébredek fel.”   

„Angyali, tiszta lélek”

Schubertet bálványa, Ludwig van Beethoven halála is megrázta. A bécsi klasszika nagy alakját a halálos ágyánál is meglátogatta a zeneszerző, majd az egyik szászlóvivő volt a temetésén. Egy mendemonda szerint a szertartás után Schubert és barátai egy fogadóba mentek italozni. A zeneszerző ezekkel a szavakkal emelte első poharát: „Arra, kit most temettünk el.” A másodikat pedig: „Arra, ki elsőnek követi őt”. 

Nem tudhatta, hogy ő lesz a következő.

Halála előtt néhány hónappal – először és utoljára – megadatott egy saját hangverseny számára, de keserű szájízzel távozott a koncertteremből: a közönség ugyanis leginkább a hegedűn játszó Paganinitől volt elragadtatva, az ő zenéjéről szinte semmit sem írtak a kritikusok. 

Utolsó napjairól így számolt be barátjának, a költő Franz von Schobernek:

„Beteg vagyok. Tizenegy napja semmit nem ettem és ittam. Úgy kimerültem és elgyöngültem, hogy alig tudok kimenni. [...] Szörnyű állapotomban, légy olyan kedves, szerezz nekem valami olvasnivalót.”

1828. november 19-én hunyt el. Temetésén Schober ezekkel a szavakkal búcsúzott tőle: „Ifjúságod virágzásában csapott le rád a halál és oltotta ki benned a fényt. Lelj végre békére, te angyali, tiszta lélek!”

Nádudvari Péter