„Mindenhonnan letiltottam, de az igazi pokol csak ezután kezdődött” – Olvasói történet

–

Tényleg engem választott ez a klassz pasi? Engem? Akit tíz év után hagyott ott a férje pont karácsonykor?

Két nyűgös kétévessel maradtam egyedül éjjel és nappal, akik folyton az apjuk után sírtak. Egy évig olyan voltam, mint egy robot. De a következő karácsonyra valamennyire rendeződött a helyzet, már nem bőgtem annyit, és úgy tűnt, az ikrek is belenyugodtak a vasárnapi apukájukba.

A semmiből jött a szerelem.

Február 14-én jelölt be egy feltűnően jóképű férfi. Hm, milyen romantikus… Pont a szerelmesek napján? Kicsit azért gondolkodnom kellett: ki is ez a pasas? Tudtam, hogy futólag találkoztunk valamilyen társasági eseményen pár éve. Visszajelöltem. Miért ne? Volt egy csomó közös ismerősünk.

Attól kezdve minden posztom alá nyomott egy szívecskét.

Persze gondolni sem akartam arra, hogy valaha még az életemben bizalmat szavazok egy hímneműnek, de azért minden szívecskénél ránagyítottam a profilképére. Más fotó nem volt róla. Átkozottul jóképű ez a pacák, és ha igaz, amit állít, akkor egyedülálló.

Márciusban valami munkaügyben kért tanácsot egy hosszú üzenetben. Kedvesen, de semlegesen válaszoltam. Ő még kedvesebben érdeklődött a hogylétem felől.

„Hallottam, hogy elváltál, és aggódom érted.”

Valaki. Aggódik. Értem.

Először el se akartam hinni, hogy ekkora mázlim van! A kisgyerekes elvált nők után nem szoktak kapkodni az ennyire sármos pasik.

A következő levelében már ezt írta:

„Nagyon lefogytál. Pedig én szeretem, ha egy nőn van mit fogni…”

Ne már! Ez a fickó úgy néz ki, mint egy királyfi, és mégsem a nádszálvékony lányokra bukik, hanem egy elvált nőre, aki két kicsit nevel egyedül?

Lassan kicsalogatott a barlangomból. Már alig vártam az üzeneteit, de még sokáig elzárkóztam a találkozástól. Három hónapig ostromolt, ám amikor a legjobb barátnőm végre elvállalta az ikreket egy estére, sőt éjszakára, igent mondtam a vacsorameghívásra.

Zsongító hársillat fogadott a vendéglő kertjében. Azt se tudom, mit ettünk, de minden nagyon finom volt. Természetesen extra italokat is hoztak az extra ételekhez. Csak különleges alkalmakkor ittam előtte, de hát ez is annak számított, és most igazán jólesett a vén budai hársfák békés suttogása alatt az alkohol.

Beleszédültem a boldogságba. Meg persze az ital is a fejembe szállt. Olyan szép volt az egész, úgy éreztem, egy tündérmesébe kerültem. Ráadásul az ébredés után is folytatódott a mese.

Szeretett és szerettem.

Ha nálam aludt, az ikreknek esténként mesélt, segített elpakolni a nappaliban, ő mosogatott vacsora után, és az ingjeit is nagyon szépen kivasalta reggelenként, mielőtt munkába ment.

A harmadik hónap után feleségül kért.

„Veled akarok élni! Milyen kár, hogy nem tíz évvel korábban találkoztunk! Akkor most a közös gyerekeinket nevelhetnénk együtt.”

Én még az előző kudarcot se hevertem ki, szóval azt mondtam neki, hogy várjunk ezzel egy kicsit.

Persze csodás volt, hogy hetente egyszer-kétszer egy csillogó szemű férfi várt rám a hálóban. Meg néha egy palack bor…

Aztán már minden alkalommal hozott valami „kivételesen finom” bort, amikor nálam aludt. A bor volt a hobbija. Kívülről fújta az évjáratokat, azt is, hogy meddig érlelték és hány fokon ajánlatos inni. Ínyenc sajtokat ettünk a borokhoz, én pedig kezdtem újra kikerekedni.

Amikor az esti borozgatás kezdett rutinná válni, elindult bennem valami megmagyarázhatatlan rossz érzés, amit az is tetézett, hogy makacsul ragaszkodott a kettesben töltött hétvégéhez, minimum havonta egyszer. Szerinte akkor is mennem kellett volna vele, ha a gyerekek épp elkaptak valami nyavalyát. De ilyen csak egyetlenegyszer fordult elő. Azt hiszem, nem volt sok köszönet a társaságomban azon a hétvégén.

Ettől kezdve egyedül utazott a jó előre lefoglalt szállásokra akkor is, ha nem tudtam vele tartani a gyerekek miatt, és romantikus köntösbe öltöztetett, de elég morcos üzeneteket küldött:

„Nélküled minden olyan üres, szerelmem!”

Majd egy perc múlva a következőt:

„Szerintem direkt csinálják a gyerekek, hogy mindig pont akkor lesznek lázasak, amikor csak az enyém lehetnél!”

Ez azért jó nagy gyomros volt, de két perc múlva megint írt valami kedveset. A gyomromban lévő szorítás viszont elég sokáig velem maradt…

Mindig olyan helyekre vitt, ahol ritka borokat kóstoltunk, de én már egyáltalán nem akartam annyi alkoholt. És minél kevesebbet ittam, ő annál többet és többet vedelt.

Az egyik ilyen hétvégén totál lerészegedett, aztán teljesen váratlanul – tényleg egyik pillanatról a másikra – veszélyes, kiszámíthatatlan szörnyeteggé vált. Minden szava ütött. Szinte levegőt se kaptam, annyira meglepődtem. Nem is tudtam rá reagálni. Teljesen lefagytam, végigzokogtam azt az éjszakát, míg ő ott horkolt mellettem. De amint kijózanodott, nem győzött esdekelni:

„Nem is emlékszem rá, mit csináltam, soha többé nem fordul elő ilyesmi, kifordultam magamból, bocsáss meg, kérlek!”

Számtalanszor bocsánatot kért. És én sajnos mindig megbocsátottam neki, mert amikor nem ivott, továbbra is tündérmesében éltünk.

Időszakosan jöttek rá ezek a rohamok, előfordult, hogy hónapokig béke volt, aztán pedig minden találkozásunk után fél éjszaka azt hallgattam, hogy borgőzösen lekurváz. Sistergő, izzó gyűlölettel emlegette ilyenkor, hogy szerinte mikor viselkedtem vele förtelmesen, másnap pedig jött a bűnbánat, a fogadkozás: „Soha többé, hidd el, soha többé nem teszek ilyet!”

Az első közös születésnapunkra készülődtünk éppen, amikor éjjel arra ébredtem, hogy belevilágított a telefonjával a szemembe.

„– Mi történt? – kérdeztem.

– Semmi, – felelte kásás hangon, hullarészegen – csak tönkretetted az életemet ezzel a két hülyegyerekkel!”

Ez volt az utolsó együtt töltött éjszakánk.

Nehezen szabadultam meg tőle.

Hónapokig üldözött telefonon, üzenetekben, megvárt a kapu előtt… és mindannyiszor bocsánatot kért.

Végül azt mondtam neki, hogy elmegyek a rendőrségre, és feljelentem, ha nem hagyja abba a zaklatásomat. Ez hatott valamennyire, mert őt nem láttam többé, de az autója sokszor parkolt a házunk előtt. Mindig üresen állt. Ez talán még félelmetesebb volt, mintha benne ült volna. 

Minden egyes nap kézzel írt szerelmes képeslap várt a postaládában, de hajthatatlan voltam. Aztán kicseréltettem a kapukódot, hogy ne jusson be olyan könnyen a házba.

Annyira elegem volt már belőle, hogy pár hét után minden platformról letiltottam, ám az igazi pokol csak ezután kezdődött. Most már esze ágában sem volt bocsánatot kérni, hanem álprofilokról üzengetett, és rettenetes dolgokat vágott a fejemhez, olyanokat, amiket soha nem csináltam.

Ő úgy döntött, hogy az életem része marad, méghozzá úgy, hogy folyamatosan fenyeget.

E-mailben, Messengeren, privátban, nyilvánosan pedig mocskolódó kommentekkel, ahol csak megtalált. Odáig elment, hogy egy távoli rokontól lopott képekkel létrehozott egy hamis profilt, és úgy próbált újra az ismerőseim közé férkőzni.

Ezután tényleg elmentem a rendőrségre, de még jegyzőkönyvet se vettek föl, gyakorlatilag kiröhögtek.

Aztán egyszer csak eltűnt. Nem zaklatott tovább. Ez pont ugyanakkor történt, amikor az addigi legjobb barátnőm is ghostingolt.

Mint kiderült, a legjobb barátnőm kezét kérte meg. 

Igen, azét, aki vigyázott az ikrekre az első randinkon.
Igen, azét, akinek annyit sírtam a vállán, amikor bántott ez a szörnyeteg.
Igen, azét, aki annyiszor mondta korábban, hogy hagyjam a fenébe ezt a csávót.

Neki még nincs gyereke. Attól félek, nagyon félek, hogy lesz…

A semmiből jött a szerelem, és oda is ment vissza.

WMN szerkesztőség