Honnan ered „a francia nő” legendája, és mi belőle az igazság?

–

Amikor a kilencvenes és a kétezres években elég sok időt töltöttem Franciaországban, csak lassacskán fogalmazódott meg bennem, hogy hát… nem látom olyan nagyon erősen körülrajzolhatónak „a francia nőt". A gyanúm akkor kezdett beigazolódni, amikor sokadik magyar férfi kollégám fejezte ki csalódását a várva várt „francianő-élmény” elmaradása miatt.

Hogyan születik egy mítosz?

Jean-Jacques Rousseau 1761-ben megjelenő Júlia, a második Héloïse (Julie ou La nouvelle Héloïse) című regényében már körvonalazódik a „párizsi nő” legendája, amikor a főhős, egy szegény svájci házi tanító először látogat a francia fővárosba, és némiképp meglepődve fedezi fel, hogy az ottani nők meglehetősen mások, mint amit szerény vidéki közegében eddig megszokott: „szabadok, regényesek, öntudatosak, elegánsak” – és egy kicsit arrogánsak is, fensőbbséggel tekintenek a „vidékiekre”.

Ezt a képet aztán elsősorban a művészek, írók és festők (tegyük hozzá, férfiak!) által táplált kultusz árnyalja és fejleszti tovább. A XIX. századtól Párizs „a divat fővárosává” emelkedik, „a párizsi nő” pedig az elegancia megtestesítőjévé válik.

Az elegáns, kifinomult, divatos jelenségen túl „a párizsi nő” atmoszférájához azonban hozzákeveredik a szabadosság, ledérség fogalma is, hiszen Párizs nemcsak a divat, de a prostitúció fővárosaként is él a köztudatban. „A párizsi nő” a dáma és a kurtizán határvonalán táncol, egyszerre elegánsan és könnyedén.

Ehhez a század elején a színház is hozzájárul: a vígjátékokban egy új nőtípus jelenik meg, a szeretőket tartó szépasszony (meg a lóvátett, ám korántsem ártatlan férj), és a házasságtörés komikus, könnyed kalanddá, a humor forrásává egyszerűsödik.

A párizsi divat uralkodó marad, még ha a második világháború az amerikai trendek előretöréséhez vezet is, hála a többi közt az ekkoriban virágzásnak induló filmipar fejlődésének. Coco Chanel 1926-ban rajzolta meg azt a bizonyos „kis fekete” ruhát, majd következett a gyöngysor 1936-ban, 1947-ben pedig a New Look stílussal színre lépett Christian Dior, őket követi aztán sok, fiatalabb tehetség, Hubert de Givenchytől Yves Saint-Laurent-ig és Pierre Cardinig, akik révén „Párizs a divat fővárosa”, „a párizsi nő” pedig annak királynője marad.

A hatvanas–hetvenes évek szexuális forradalma további lökést ad a mítosznak, amely újabb alapanyagot talál például a Brigitte Bardot-jelenségben: a „rendes, polgári családból való” kislány szexszimbólumként testesíti meg ezekben az években a kacér, csinos, felszabadult párizsi nőt. 

French Women – je ne sais quoi

A mítosz új lendületet kap Amerikában, elsősorban Mireille Guiliano jóvoltából. A híres Veuve Clicquot pezsgőmárka amerikai leányvállalatának alapítója bestseller sorozatával: A francia nők nem híznak, A francia nők nem ráncosodnak, A francia nők nem számolnak kalóriát, A francia nők karriert csinálnak… – gyakorlatilag dogmásította a sztereotípiákat. De említhetjük az egykori modell, Ines de la Fressange Párizsi sikk című stílustanácsadó könyvét is, ami szinte kézikönyvként használatos „a francia sikkesség” elérésére áhítozó tanítványok számára.

Ezeket a mintákat követve egész irodalom épült „a francia nő” állítólagos titkának megfejtésére

A műveket olvasva megtudhatjuk, hogy „a francia nő” természetesen szép, veleszületett stílusérzék jellemzi, megvan benne a „je ne sais quoi” (az a bizonyos „nem is tudom, mi”), amitől ellenállhatatlan, nagyszerűen főz, de sosem hízik meg, a férfiakat az orránál fogva vezeti, és tökéletesen neveli a gyerekeit. Nem öregszik, sosem lép ki a házból smink és parfüm nélkül, mindig tökéletesen öltözik, mellesleg pedig a végzet asszonya, titokzatos, kifinomult, magabiztos, karizmatikus, érzéki, csábító, szellemes… és főként, mindezek természetes folyományaként, sosem alszik egyedül.

A közhelyeket Alice Pfeiffer újságíró egy interjúban röviden így foglalta össze:

„A párizsi nő burzsoá, heteroszexuális, fehér, karcsú és törékeny, 12 centis magas sarkút hord, és egy bagettet tart a hóna alatt.” Ami persze enyhén szólva is távol áll a valóságtól.

Úgy tűnik, hogy a divat, a reklám és a turizmus szolgálatába álló marketingnek hála mára „a párizsi nő” fordulat gyakorlatilag exporttermékké vált, az szinte mindegy is, hogy valójában létezik-e.

Ők és mi

A kíváncsiság persze nem hagyott nyugodni, ezért megkérdeztem néhány francia férfit, ők mit gondolnak erről. Tényleg csak átverés az egész? És ha már itt tartunk, mi, magyar nők milyenek vagyunk a franciákhoz képest?

Miben különbözünk az elképzelt francia nőideáltól, és vajon miért talált annyi francia férfi magyar társra a rendszerváltás óta?

Olyan francia férfiakat kérdeztem, akik hosszú évek óta Magyarországon élnek, magyar feleséggel/barátnővel, így „testközelből” ismerik mindkét tábort. Természetesen nem reprezentatív felmérésről van szó, minden tudományosságot nélkülözve, csupán játékból és kíváncsiságból szembesítettem őket a „közhelylistával”. A vélemények azonban meglehetősen egybehangzók voltak.

Nos, ha a francia nőkre vonatkozó legtipikusabb állításokat vizsgáljuk, közülük egynek a valóságtartalma emelkedett ki magasan: merthogy főzni, úgy látszik, tényleg tudnak! Itt nyilván nem a nokedli–pörkölt–rántott hús szentháromságon belül elért kiemelkedő teljesítményre kell gondolnunk, az étkezés minősége, a klasszikus magyar konyhától eltérő, egészségesebb táplálkozás jelenti a különbséget. És bár a „francia nők nem híznak” tétel azért nem támasztható egyértelműen alá, valószínűleg ehhez is köthető, hogy a túlsúly náluk kevésbé jellemző.

Idekapcsolható a másik mítosz, „a francia nők nem ráncosodnak”: beszélgetőtársaim tapasztalatai szerint a magyar nők a franciáknál kevésbé ügyelnek az egészséges életvitelre (az anyagi lehetőségek is mások), ezen belül is a táplálkozásra, ezzel is magyarázható talán, hogy véleményük szerint a magyar nők „gyorsabban öregszenek”.

„Ha egy francia nőt veszel feleségül, negyvenévesen majdnem ugyanúgy fog kinézni, mint húszévesen.”

„A francia nő klasszikusabban öltözik, a magyar nők néha kicsit kihívóbban jelennek meg, de szexibbek.”

„A magyar nők sokszor provokatívabban öltöznek, a testüket jobban hangsúlyozó ruhákat hordanak.”

„Kevésbé elegánsak, de szexibbek, erősebben sminkelnek.”

Ahol a legnagyobb különbség látszik szerintük, az a család és a gyereknevelés témája

Kivétel nélkül minden francia férfi beszélgetőpartnerem kiemelte, hogy meglátásuk szerint a magyar nők „nagyon családcentrikusak”, „tyúkanyóként óvják a gyerekeiket”, és szimbiózisban élnek velük.

„Itt kezdődnek a nehézségek, a kulturális különbségek miatt időnként nehéz kompromisszumra jutni. Az »anyatigris« szindróma sokszor háttérbe szorítja a férjet a gyerekek javára” – mondta egy beszélgetőtársam.

„Hihetetlen fontosságú számukra a gyerekek biztonsága, a család szent kötelék, a szülők tekintélye erős, kötelezően kell látogatni a nagyszülőket, ez Franciaországban kevésbé jellemző.”

Mindamellett minifelmérésem résztvevői nem igazán értettek egyet a sztereotípiának számító, „a francia nők tökéletesen nevelik a gyerekeiket” állítással.

Ami az emancipációt illeti, azt mondják, volna mit tanulnunk

„A magyar nő a családi életben pontosan tudja, mit akar, és sokszor irányítószerepet tölt be, de a szakmai életben kevésbé magabiztos.”

„Kevésbé feministák.”

„Sokkal konzervatívabb szemléletűek, mint a franciák. A hagyományos férfi-női munkamegosztás, a patriarchális társadalom elveinek elfogadása jellemzőbb (mintha ’68 májusa itt nem nagyon hagyott volna nyomot!), sok helyen még mindig a nőé a háztartás és a konyha, a férfié a kenyérkereset.”

Végezetül megkérdeztem, ha csak néhány szóval kellene jellemezniük a magyar nőket, milyen jelzőket választanának.

„Szépek, szexik, határozottak, zárkózottak, kedvesek, aggodalmaskodók, szexuálisan emancipáltabbak, belenyugvók.”

Szóval, a magyar nők sztereotípiái ezek lennének az általam megkérdezett francia férfiak szerint: szépek vagyunk, sokszor kihívóan öltözködünk, de kevésbé ügyelünk magunkra, ezért nem öregszünk elég szépen, családcentrikusak, anyatigrisek, kevéssé emancipáltak, kedvesek és szexik vagyunk…

Nos, közhelyért cserébe közhelyet kaptam: az igazság, mint mindig, valószínűleg a kettő között van…

 Kádár Andrea

Források: ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/encrier

WMN szerkesztőség